Napsütésre virradóan
Vigasztalna a város zaja,
Minden él, a tömeg pezseg,
Bennem tombol az apátia.

Az élet nekem nem vigasz, 
Sósan marja az arcom
A felgyülemlett mindenség,
A kín, a bú s a fájdalom.

Keserédes ezüstcseppek
Csörgedező patakja
Vájja a savas gondolatokat 
Elkeseredett agyamba. 

Vállam érzem, beleroskad
A hiány kegyetlen súlyába,
Friss ráncaim vágnak élt 
Rezzenéstelen arcomra.

Nem ellenkezem, némán 
Nézek ki a szürke lyukon.
Zavaró kérdések támadó hadát
Magamban lassan elnyomom.

Sosem volt enyém, mégis 
Mintha kiszakította volna 
Fáradt lelkem egy darabját 
Az elválás pillanata. 

Rájöttem már, mi az oka: 
Az igaz szavak, a vallomás. 
Az a csodás pillanat
Amiről nem tudhat senki más.

Homályosan dereng a kedv,
És indul újra a maró patak…
Érdekes, valahogy kellemes
Amikor a szív ily mód megszakad.

Bízhatnék az elmúlásban,
Friss az élmény, persze,
De olyasvalamit tudtam meg,
Minek örök az érvénye. 

Mert az ezüst patak nem hazudik. 
Csak folyik így, hang nélkül, 
Míg az ember gondolkozik,
És ebben az elme kikészül. 

Mégis oly nemes ez az egész,
Felemelő csontomban érezni
A hiányt, ahogy még sosem volt,
És lassan ebben kivérezni.

Mert a lényeget már tudom. 
Megvan a rég kutatott tény:
Van, amiért érdemes élni, 
Akkor is, ha nem lehet enyém!