Megáll a szívem, ha belegondolok, hogy ez a nap a mienk is lehetne.
Most olyan ez a hajnali fény, mint egy tragikus naplemente.

Halványodó kék fátyolon tündököl a lassan eltűnő félhold,
Épphogy áttűnik a leplen. Olyan, mint én: már-már félholt.

Égető szeretetgombóc a torkomon akasztja a kellemetlen mondatot.
Hogyan fájhat valami ennyire, ami soha meg sem adatott?

Kínoz és mar és tombol bennem a világrengető helyzet.
Tragikomédiánkban ez a leghosszabbnak tűnő fejezet.

Olyan fontos lettél nekem, hogy azt sem tudom mi fekete s mi fehér,
Monoton, mindent elnyelő szürkeség van csak, mely véget nem ér.

Sajnos tudom, hogy valahol Te is ugyanígy, ugyanezt érzed.
Minden senyvesztő percben hallom, ahogy megszakad a szíved. 

Csak nézek ki üresen zúgó fejemből, nem találom gondolataim.
Érzem, ahogy a hiány kegyetlen súlya alatt megroskadnak tagjaim.

Eddig is tátongott a vészjós semmiség a mellkasomban, mélyen,
És mióta tudom, hogy létezel a magány teljesen elöntötte szívem.

Árad a bú, és attól tartok, a régi csónakok már használhatatlanok,
Építenék újat, de akárhogyan próbálkozom, egyelőre nem tudok. 

Ladik nélkül elragad a sötét folyam és sodorja ernyedt testem.
Nem tudom, meddig bírok még fennmaradni a felszínen.

Megadnám magam, úgyis tudom, ez lenne a történet vége.
Erőltetett mosollyal arcomon eltűnnék a mélyben örökre…

Körülölelne lágyan az űr, az iszonyatos fénytelen mindenség,
És azt hazudnám, hogy nincs már más bennem, csak békesség.

Ha nyújtanád is kezed utánam, ó nem ragadhatnám meg, 
Csak egy pillanatra fognám meg, majd kérnem kéne: “Engedj!”

De hogy is lehetne béke, mindezek után! Hisz Te is tudod!
Remegő ajkaim végül csak kinyögnék: Boldog Valentin napot!