Azok a döntések is fájnak,
Melyek nem a mi fejünkben kell hogy 
Megszülessenek. 
Nem rajtunk múlik, hogy mi lesz,
Mégis teljes súlyukban érezzük őket, 
Megőrjítenek!
Nem lehet, nem is akarnám megmondani, 
Mi legyen, ezért érzem magam 
Tehetetlennek. 
Kikészít a várakozás, se étvágyam, 
Se kedvem, se álmom. Mik a 
Lehetőségek? 

Gyomorgörcs, hányinger, ó, igen ez 
Az ismerős szorongás. Évek után 
Újra átélem.
Nem nyugszik a tenni akarás, bennem 
Kristályosodik most ki 
Minden lételem.
Nem tétlenkedem, kevesebb a kínlódás, 
Ha minden pillanatban 
Elfoglalom testem. 
Én őszintén nem tudom, nem emlékszem 
Utoljára ilyen intenzitásút 
Mikor éreztem. 

Fülem ki van élezve; minden rezzenésre
Bódult fejem hirtelen
Felkapom.
Pedig tudom, hogy most a türelem az egyetlen, 
Ami segíthet a
Dolgokon.
Tűkön ülve várom, hogy megessen, 
Aminek meg kell, éget a szúró 
Fájdalom.
Mégis rettegek minden percben, mi lesz,
Mikor majd bekövetkezik az
Alkalom. 

Félek, szorongok, mert holott nem rajtam múlik, 
Végső soron én is 
Bűntárs vagyok. 
Belülről emészt fel saját elmém, 
Gondolataim vödre kiborul, lassan 
Megbolondulok.
Tücsköm a fejemben ostoroz, s érzem 
Hogy jó ideig nem hagyja abba 
A konok.
Talán épp ez a méltó bűnhődés, 
És mindennek végén egyszer csak 
Felszabadulok.

Mentális jóllétem pár napja elillant, 
Küzdök a megküzdésemmel, 
Én magam ellen.
A lélek kínját most a test vállalja át, 
Gyomrom határozottan jelzi összes
Félelmem.
Nem könnyű, de tudom, bele nem halok, 
Fájni akárhogy is fog, 
Túlélem. 
S akármi is legyen a döntés, a lényeg, 
Hogy a remegés megszűnik, legalábbis 
Remélem.