-az embernek, aki egyszer így hívta magát-

Ámítottam magam. Mind máig,
Míg végre mertem szólni.
Szólni, hazugság nélkül, Hozzád, 
Többé nem mellébeszélni.

Nem szépíteni tovább a szót,
Végre újra van merszem,
És furmányos ez a büdös élet,
De mindezt Neked köszönhetem.

Már rég megtanultam, tudom,
Az élet mindvégig szenvedés.
Mámorítóan fáj az egész, 
Mint a hasba szúrt, forgó kés.

És mégis élünk. Rendületlenül.
Megtanulunk mindazon túllépni,
Ami marja csontunkról a húst,
Mi esténként nem hagy nyugodni.

Lelkem igazán, mélyen, tisztán 
Érző darabját, a szegényt
Évekig elzártam magam elől,
Hogy ne adjon hamis reményt.

És most? Adott. Akaratlanul.
Azonban nem hibáztatom.
Féltem tőle, rettegtem,
És élveztem mégis oly nagyon.

Rákényszerítettél, hogy zsebem 
Leges-legmélyebb bugyrából 
Előhúzzam a vaskos kulcsot,
És kaput nyissak magamtól.

Ki is jutott a csodás iszonyat,
A mámorosan kínzó mágia.
Az órmótlan vasakon kívülre 
Beléd került egy apró darabja.

A fecskék erőlködhetnek, de
Ebből elég egészen kis darab,
Hogy felforgassa az emberi létet,
És alattomosan csináljon nyarat.

Bódító tavasz után váratlanul,
Hirtelen zöldült a fojtó mezőség,
Aztán az ősz csípős igazságát
Egyből követte a jeges sötétség.

Fázni kezdtem. Mint már régen.
Csalódottságom harag nyomta el,
Majd kiüresedett a tér és az idő,
Most már a végtelen űr sem felel.

Azokat a burjánzó tüzeket 
Lobbantottad lángra bennem
Melyeknek legapróbb szikrájától
Egészen mostanáig rettegtem.

Sebes tenyerem bőrén a hólyagok
Égető bátorsággal hirdetik,
Életem igazi tragédiáját,
Szívem rég elfeledett színeit. 

Neked adott darabkám kiált!
Félek, a kapu vissza lett zárva.
Nem juthat már vissza hozzám,
Beástad őt parázsló sírjába. 

Elérzékenyülve nézem magam
Így a kihűlt hamvak felett állva.
Bámulom a részem, mely kimúlt,
Én mégsem borulok gyászba.

Időbe vetem maradék reményem,
És csak lebeg előttem a vágykép,
Hogy egyszer beheged a kezem,
És szertefoszlik minden árnyék.

Lelkem oly része halt el Benned,
Melyet nem sejtettem soha.
De mindennek a megszületése is
Már önmagában igazi csoda.

Mert végleg felnyitottad szemem,
A remény valójában hazugság,
Amibe az ember csak kapaszkodik,
Hogy ne fájjon a rideg valóság.

A kezdet mindig vég is egyben,
A réginek vége az újnak a kezdete.
És hiszem, csak az lehet tökéletes,
Aminek már bekövetkezett a vége.

Megerősödve támadok hamumból,
Nem kábít már hazugságaim sora.
Egy őszinte, önfeláldozó lélek…
Ennek vagy Te a gyilkosa.