Néhány ital után még mindig csak rád tudok gondolni!
Fogalmam sincs, hogy ez az érzés mikor fog végleg elmúlni.

Elmondanám mindazt, ami nyomja kifacsart lelkemet.
Mégsem teszem, hiszen nem szeghetem meg ígéretemet.

Rímekbe öntöm hát mindazt ami felkavart, feldúlt,
Mert sajnos nem változtathatom meg azt, ami már elmúlt.

Édes az emlék, lágyan ölel át, mégis sírok miattad…
Még mindig alig hiszem el, hogy mindened nekem adtad.

Ezt a csodás, soha nem szűnő érzést örökre megkaptam, 
És akármennyire is akartam, meg mégsem tarthattam.

Elvetted, magaddal vitted minden egyes porcikád,
És vittél Belőlem is jócskán, de ez már nem a te hibád. 

Azt hiszem, most már mindig velem leszel és nem bánom, tényleg!
De az is tudom, hogy ideje volna megválni tőled végleg.

Egyszer majd talán, ha az ég vagy a sors vagy a világ is akarja,
Úgy alakul, hogy megint megtalálsz és együtt leszünk újra.

Addig nem tombolok, elfogadom, hisz így kellett lennie.
Érzelmeink vulkánjának nem most kellett kitörnie.

Az izzó massza már rabul ejtett úgyis mindkettőnket,
De az ami most van, nem rengetheti meg a hitünket.

Mert akármennyire nehéz is, nemes a feladat!
Akkor is, ha többé nem láthatom bájos mosolyodat.

És hiszem, hogy semmi sem véletlenül történt meg!
Talán épp miattam gurult helyes vágányra az életed.

S ha tényleg így van, többre én nem is igen vágyom, 
És végül mindig is te leszel a legjobb tanítványom!