Félek, ha egyszer átgondolom, 
Átérzem, milyen nehéz ez, nem lesz többé mit kisírnom.

Ezért egyelőre alig ejtek könnyet.
Hazudom magamnak, hogy így volt a helyes, és már könnyebb.

Ó, pedig folyna áradó patakokban 
Zubogva belőlem az érzelem, ha elmerülnék gondolataimban.

Nagy levegőt én nem veszek még, 
A felszínen kapálózok inkább, és eljátszom, hogy feldolgoztam rég.

Nem akarom még a felejtést,
Naivan, sőt, gyanútlanul, húzom, halasztom a megértést.

Neki se álltam még a könyveknek.
Nem visz rá a lélek, a csend nem enged utat a könnyeknek.

Mert ha elhiszem, elfogadom,
Valósággá válik, eltűnik, soha vissza nem kaphatom.

Amint kitörne a folyó szememből,
Indulna a láncreakció, és végül kisodorna szívemből.

Egy napon majd felkelek, és néhány 
Átsírt nap után nélküled maradok végleg egyedül, némán.

Így inkább még tovább tengetem,
És a mámorodban maradva egy ideig az életem csak túlélem.

Kezem görcsösen marad a nyélen,
A kiélezett kést szorongatom zsebem mélyén, indulásra készen.

Túllépni Rajtad még nem tudok, 
Mégis inkább a nagyobb baj, hogy őszintén, nem is akarok!