El kell engedjelek, különben kővé dermed végleg a szívem, 
Vagy legalább is jelenleg máshogy nem megy, úgy érzem. 
Ki kell sírni magamból egyszer s mindenkorra a bánatot,
Elfelejteni azt a bűnös, édes, álomszerű vasárnapot.
A pillantásokat, érintéseket mind-mind elmémből törölni, 
Elengedni Téged, kire egyszerűen nem tudok nem gondolni. 
Legyen elég, hogy egyszer bizony engem választottál,
Hogy minden kockázatot vállalva szívedbe fogadtál.
Őszintén elmondtad Neki mindazt, amit éreztél irántam,
Végül nagy önzetlenségemben a fát magam alatt vágtam.
Végtére is helyesen döntöttél, Őt választottad helyettem,
És őszintén, Rád ezért már akkor is nagyon büszke lettem.
Mégis a nagy bölcsességgel ellentétben az idő vasfoga 
Egyre mélyebbeket harap azóta is sajgó, vérző húsomba.
Továbblépnék, hiszen itt van a lehetőség végre előttem, 
Azonban képtelen vagyok érezni, valamit elvesztettem.
Te már sosem fogod visszaadni mindazt amit elvittél,
Tehát innentől csak rajtam múlik, hogy elmúljon a tél. 
Tavasszá avanzsálom én a szemeimből zúgó zivatart,
És elhiszem, hogy egyszer majd sikerül elűzni a vihart. 
Búcsúzom így hát, kedves Múzsám, mindent köszönök, 
És, hogy így alakult történetünk, végső soron, örülök!