Időről időre fojtó üresség szorítja ráncosra 
Arcomat, mintha csak egy zsinórt húzna. 

Bábként rángatja fáradt izmaim, mintha
Neki bármikor, bármit szabad volna.

A szomorúságot jelző patak mégsem indul
Marad csak a bánat, magában, makacsul.

Merengek, tükör nélkül is önmagam látom,
És ilyenkor, akit nézek, igazán sajnálom. 

Szegény pára, nem érti mi baj van vele,
És ebbe a kínzó kérdésbe betegszik bele.

A tűző nap elé bekúsznak újra s újra ezek
A pont semmilyen színű sötét fellegek. 

Az esőtlen homályban eltűnni vágyom,
A válaszokat egyelőre sehogy sem találom. 

Pedig ragyogni akarok, pompázni fényesen,
Mégsem tudok, mert színeimet nem lelem. 

Szürke foltként végül ismét magamba olvadok, 
És mosolygok, főleg akkor, mikor nem akarok.