Egyre kavarog bennem a végtelen űr, 
A mindeddig öröknek hitt sötétséget 
Hirtelen cikázó meteorok váltják fel.
Akárcsak valamikor rég történhetett. 

Az üres semmi helyére egyszerre
Maga a világmindenség férkőzött,
És újra, vagy talán most először indult
Útra az élet sorvadt idegsejtjeim között. 

Ijesztő is lehetne ez a forgatag, mégis, 
Bennem végre inkább megnyugvást hoz.
A monotonnak hitt szürkeség új színei 
Nem foghatók az eddigi fojtó fakósághoz. 

A váratlan robbanás lángja mondhatnám,
Elvakít, ezért érzem magamban a fényt,
De ennél világosabban, ennél tisztábban 
Még nem láttam beteljesülni a reményt.