Két fős hadsereg tagjaként egymás ellen
És a világ dacára cselekszünk, várva 
Mikor ejt végre halálos sebet a másikon
A haraggal megmérgezett hegyű dárda. 

A szörnyű harc csak folyik, miközben 
Mind, amiért eredetileg küzdeni kezdtünk 
Egyre halványabb emlék csak, talán
Nemes célunkra már nem is emlékszünk.

Szemeinkben ég a pusztító akarat. 
Az iszonyú háború üvöltő tüze lángol
Felperzselve minden olyasmit, ami 
Békeidőben minket egymáshoz láncol.

Meresztett tekinteted mögött már nem
Látom, ki is voltál valaha. Főleg nekem. 
Saját magam védelmére kelve eltűnt 
Belőlem is a szeretett női kegyelem. 

Fegyvert ragadtunk és addig szúrjuk 
A másikat amíg ki nem csordul pár csepp. 
Az élet szenvedés, a küzdelem fájdalom,
Minél véresebb, annál győzedelmesebb.

Bemocskolva, szégyentelenül ártunk. 
Legféltettebb kincsünk saját kezünkkel 
Törjük piciny darabokra, holott tudjuk,
Elszámolni vele ugyanúgy nekünk kell. 

Állati vicsorod egy roncsolt cafatot 
Köp rémült, ámde tettre kész arcomra.
”Végezd ki, szúrj mélyen a szívébe!”
Túlélési ösztönöm egyre csak ezt mondja. 

Ha nyer is valamelyikünk, csapatunk
Már örökre csalódott vesztes marad. 
Hisz’ a csata elemében véve értelmetlen,
Ha mindezért fel kell áldozni önmagad.

És ah, mit ér a szenvedés, ha a győzelem
Édes ízét többé nem oszthatom meg? 
Miért a sok harc, a kiontott vér, ha
Egyedül élem túl és nem pedig Veled?

Egymást végleg elpusztítva talán végre 
Rájövünk, mit jelent igazából szeretni!
A küzdelem örökre kihúny, véle a szikra,
S egyetlen feladat lesz: Téged elfeledni.