Melankólikus hangulatban telnek napjaim, 
Kezdem végleg megunni jelenlegi életem.
Elveszett életörömöm kutatom az éterben,
Viszont egy ideje sehogy, sehol nem lelem.

Őszintén, én szabotálom boldogságomat, 
Magamnak sikerül mindig keresztbe tenni.
Folyóban árral szemben indulok, betonnal 
A lábamon, nehogy ne kelljen megfulladni.

Repülni vágyom, lelkem szárnyait mégis 
Végül mindig gondosan megkötözöm.
Félek, az izomsorvadás véglegessé válik,
Aztán majd magamnak megköszönöm.

Az emberi létnek legnagyobb elkövethető, 
Mégis leggyakrabban elkövetett hibája, 
Hogy másik lénytől várjuk saját csodánkat,
S ha nem érkezik, már-már gyilkos a hiánya. 

Lehajtott fejjel, szipogva szomorkodunk, és
Mástól várva boldogságunk elfelejtünk élni.
Csukott szemmel, könnyeink bódításában
Magunkra eszünkbe sem jut odafigyelni. 

Belebetegszünk magányunkba és inkább 
Elhisszük, hogy nem is létezik napfény,
Utolsó légbuborékaink távozó látványa 
A megsemmisülés felé vezető élmény. 

Vágyjuk a változást, passzívan kínlódva
Játszuk el, hogy nincs esélyünk jobbra.
Újra és újra csak úgy várjuk a csodát 
Lehetőségeinket figyelmen kívül hagyva.

Fuldokolva próbálkozom megviselt ujjaimmal, 
Nehezen engednek az áporodott kötelek.
A meder alján állandónak tűnik a sötétség,
A földön járva nincsenek, csak szürke fellegek. 

A felhők fölé vágyakozunk, közben foggal-
Körömmel kapaszkodunk a sárba mégis.
Sebesre dörzsölt szárnyaimról tudomást 
Sem véve szenvedek csak tovább én is.

De ideje már végre kibogozni a csomókat,
Repülni, bőrömön érezni a vigasztaló fényt,
Felszínre bukkanva egy mélyet lélegezni,
Szemeim felnyitni, és meglátni a reményt!