Fényhullámok a rideg falon:
Omlik be a piciny résen a csípős hideg.
Hömpölyög frissítőn, mohón,
Idebent marad mégis a fojtó meleg. 
Mióta befűtöttél, nem tágít,
Sőt egyre fullasztóbb, egyre csak nő.
Egyre nagyobbak a sóhajok,
Egyre fürgébben szalad a lomha idő. 
Súlyos a hiány, mély árkot váj,
Holott alig pár perc az újabb lángokig.
Tudom, mégis mar, ó a fagy, 
Még ha csak ily rövid időre, akkor is. 
Persze, hogy fáj, hiszen
Te vagy már csak az éltető Nap nekem!
Sugaraidon át színt lel a lét,
Átitatja már rég szürkén kihűlt lelkem.
Mint a buktatott ablakon át
A fuvallat, tódul rám sodrón az áradás.
Ismeretlen érzés, de azt hiszem, 
Ez az, amit úgy emlegetnek: boldogság.