El kell engedjelek, különben kővé dermed végleg a szívem,
Vagy legalább is jelenleg máshogy nem megy, úgy érzem.
Ki kell sírni magamból egyszer s mindenkorra a bánatot,
Elfelejteni azt a bűnös, édes, álomszerű vasárnapot.
A pillantásokat, érintéseket mind-mind elmémből törölni,
Elengedni Téged, kire egyszerűen nem tudok nem gondolni.
Legyen elég, hogy egyszer bizony engem választottál,
Hogy minden kockázatot vállalva szívedbe fogadtál.
Őszintén elmondtad Neki mindazt, amit éreztél irántam,
Végül nagy önzetlenségemben a fát magam alatt vágtam.
Végtére is helyesen döntöttél, Őt választottad helyettem,
És őszintén, Rád ezért már akkor is nagyon büszke lettem.
Mégis a nagy bölcsességgel ellentétben az idő vasfoga
Egyre mélyebbeket harap azóta is sajgó, vérző húsomba.
Továbblépnék, hiszen itt van a lehetőség végre előttem,
Azonban képtelen vagyok érezni, valamit elvesztettem.
Te már sosem fogod visszaadni mindazt amit elvittél,
Tehát innentől csak rajtam múlik, hogy elmúljon a tél.
Tavasszá avanzsálom én a szemeimből zúgó zivatart,
És elhiszem, hogy egyszer majd sikerül elűzni a vihart.
Búcsúzom így hát, kedves Múzsám, mindent köszönök,
És, hogy így alakult történetünk, végső soron, örülök!
Category: Érzelmek…
-
VISZONTLÁTÁSRA
-
HALASZTÁS
Félek, ha egyszer átgondolom,
Átérzem, milyen nehéz ez, nem lesz többé mit kisírnom.Ezért egyelőre alig ejtek könnyet.
Hazudom magamnak, hogy így volt a helyes, és már könnyebb.Ó, pedig folyna áradó patakokban
Zubogva belőlem az érzelem, ha elmerülnék gondolataimban.Nagy levegőt én nem veszek még,
A felszínen kapálózok inkább, és eljátszom, hogy feldolgoztam rég.Nem akarom még a felejtést,
Naivan, sőt, gyanútlanul, húzom, halasztom a megértést.Neki se álltam még a könyveknek.
Nem visz rá a lélek, a csend nem enged utat a könnyeknek.Mert ha elhiszem, elfogadom,
Valósággá válik, eltűnik, soha vissza nem kaphatom.Amint kitörne a folyó szememből,
Indulna a láncreakció, és végül kisodorna szívemből.Egy napon majd felkelek, és néhány
Átsírt nap után nélküled maradok végleg egyedül, némán.Így inkább még tovább tengetem,
És a mámorodban maradva egy ideig az életem csak túlélem.Kezem görcsösen marad a nyélen,
A kiélezett kést szorongatom zsebem mélyén, indulásra készen.Túllépni Rajtad még nem tudok,
Mégis inkább a nagyobb baj, hogy őszintén, nem is akarok!
-
4, 3, 2, 1
Négy hónap boldogság előtt
Három év passzív nyugalom.
Két hete tartó szenvedésem
Egy életen át érezni fogom.Négy hónap bizonytalanság…
Három évig nem is sejtettem.
Két hete mégis biztosan tudom,
Hogy egy életre Beléd szerettem.Négy hónap elég volt, és
Három év csendje megszakadt.
Két hete érzem az idő súlyát,
Egy élet kínja feszíti csontomat.Négy hónap, olyan szép volt,
Három év semmi hozzá képest.
A két hete tartó hiányt pótolni
Egy élet alatt sem leszek képes.Négy hónapra visszagondolok,
Ha a három évet sírnám vissza,
Ez a két hét emlékeztet majd
Az egyetlen lényeges dologra.Négy hónap ugyanis lehetett
Három év szöges ellentéte,
Mégis a két hét fájdalom lesz,
Ami egy életen át hajt előre.Négy hónap már csak emlék,
Három év a múlt lett végleg.
Két hete próbálom, de érzem,
Egy élet is kevés, hogy feledjelek.Négy hónap eseményei után a
Három év már-már nevetséges.
De ehhez a két héthez fogható
Egy életnyi bánat is kevés lesz.A négy hónap erőt ad, de most
A három évnyi csendre vágyom.
Ezt a két hetet pedig bármit teszek,
Egy életre magamba zárom.Négy hónapot szívembe rejtem,
Három évem mélyre temetem,
S a kínzó két hetet tanulságnak
Egy életre magamévá teszem.Négy hónapig voltam Veled.
Három évig azelőtt egyedül.
Kettő hete vagyok nélküled,
S egy életen át, reménytelenül.
-
ÖRÖKKÉ
Néhány ital után még mindig csak rád tudok gondolni!
Fogalmam sincs, hogy ez az érzés mikor fog végleg elmúlni.Elmondanám mindazt, ami nyomja kifacsart lelkemet.
Mégsem teszem, hiszen nem szeghetem meg ígéretemet.Rímekbe öntöm hát mindazt ami felkavart, feldúlt,
Mert sajnos nem változtathatom meg azt, ami már elmúlt.Édes az emlék, lágyan ölel át, mégis sírok miattad…
Még mindig alig hiszem el, hogy mindened nekem adtad.Ezt a csodás, soha nem szűnő érzést örökre megkaptam,
És akármennyire is akartam, meg mégsem tarthattam.Elvetted, magaddal vitted minden egyes porcikád,
És vittél Belőlem is jócskán, de ez már nem a te hibád.Azt hiszem, most már mindig velem leszel és nem bánom, tényleg!
De az is tudom, hogy ideje volna megválni tőled végleg.Egyszer majd talán, ha az ég vagy a sors vagy a világ is akarja,
Úgy alakul, hogy megint megtalálsz és együtt leszünk újra.Addig nem tombolok, elfogadom, hisz így kellett lennie.
Érzelmeink vulkánjának nem most kellett kitörnie.Az izzó massza már rabul ejtett úgyis mindkettőnket,
De az ami most van, nem rengetheti meg a hitünket.Mert akármennyire nehéz is, nemes a feladat!
Akkor is, ha többé nem láthatom bájos mosolyodat.És hiszem, hogy semmi sem véletlenül történt meg!
Talán épp miattam gurult helyes vágányra az életed.S ha tényleg így van, többre én nem is igen vágyom,
És végül mindig is te leszel a legjobb tanítványom!
-
KIMONDATLAN
Mikor belépek a hálószobámba,
Minden este megtorpanok.
Halványulni egyre lomhábban
Akaró emlékedtől nem szabadulok.Látom magam előtt, ahogy telítve
Gyanúval babrálsz a függönnyel.
Eltelt már annyi idő, hogy szemem
Jogtalanul teljen meg könnyekkel.Meghitt, de furcsa érzés, mi ilyenkor
Váratlanul, hirtelen tör rám:
Pillanatnyi mosoly, majd bűntudat,
Pedig tudom, hogy nem az én hibám.Őszintén szólva nem bánom egyetlen
Percét sem annak, mi köztünk volt,
Még akkor sem, ha már nem vagyok
Más Neked, csak kopott fekete folt.Hazugság volna azt mondanom,
Hogy örülnék, ha így is lenne.
Fájna, de a helyzeten valahogy
Mégis rengeteget könnyítene.Bevallom, titkon remélem, mindig
Mikor telefonom hangját hallom,
Hogy Te próbálod magad áttörni
A vékony, szigorúan tiltott falakon.Én a kalapácsot sarokba állítottam,
Nem szorítom már ökölbe a kezem.
Így csak magamban mondom, halkan:
“Remélem Veled minden rendben!”
-
BIZONYTALAN
Eltelt majdnem egy hét mióta
Bekövetkezett az, amitől féltem,
És igen, pár napig az élet
Valóban csak telt körülöttem.Elszomorodtam, vagy csak elmúlt
A tudat, hogy én vagyok az oka?
Most záródott rám, vagy most
Nyílt ki az önpusztító kaloda?Eleinte vágta lelkem a döntés.
Kicsordult egy kis vér belőle.
Aztán a vájat, mint hegyet a folyó:
Roncsolta, de megszépítette!Nem jönnek már úgy a rímek,
Valami más lett a fókuszban.
Kiüresedtem, vagy csak
Egyszerűen megnyugodtam?Indulatok hirtelen átváltottak.
Most sima tenger felszíne,
Nem hullámzik, haragja
Nem hímez ráncot tükrére.Nagy a váltás, és úgy érzem,
Most pont ilyesmi kellett.
Így eggyel komolyabban
Tudom venni ismét a létet.Valami bennem biztosan,
Visszavonhatatlanul meghalt,
És mindezek után mégis
Még mindig ez az, ami hajt.Te gyilkoltad volna meg? Talán.
A válasz igazából lényegtelen.
Az “igen” biztosan csak rontana,
A “nem” nem változtat a helyzeten.Eltűnt, kihalt, nincs már többé
Vagy lenne vajon mégis?
Ezeken gondolkodva most
Elbizonytalanodom én is.Mert hagytál valamit, ezt tudom,
Minden percben itt van bennem,
Csak egyelőre úgy érzem,
Megfogalmazni lehetetlen.
-
LELKI SOROZATGYILKOS
-az embernek, aki egyszer így hívta magát-
Ámítottam magam. Mind máig,
Míg végre mertem szólni.
Szólni, hazugság nélkül, Hozzád,
Többé nem mellébeszélni.Nem szépíteni tovább a szót,
Végre újra van merszem,
És furmányos ez a büdös élet,
De mindezt Neked köszönhetem.Már rég megtanultam, tudom,
Az élet mindvégig szenvedés.
Mámorítóan fáj az egész,
Mint a hasba szúrt, forgó kés.És mégis élünk. Rendületlenül.
Megtanulunk mindazon túllépni,
Ami marja csontunkról a húst,
Mi esténként nem hagy nyugodni.Lelkem igazán, mélyen, tisztán
Érző darabját, a szegényt
Évekig elzártam magam elől,
Hogy ne adjon hamis reményt.És most? Adott. Akaratlanul.
Azonban nem hibáztatom.
Féltem tőle, rettegtem,
És élveztem mégis oly nagyon.Rákényszerítettél, hogy zsebem
Leges-legmélyebb bugyrából
Előhúzzam a vaskos kulcsot,
És kaput nyissak magamtól.Ki is jutott a csodás iszonyat,
A mámorosan kínzó mágia.
Az órmótlan vasakon kívülre
Beléd került egy apró darabja.A fecskék erőlködhetnek, de
Ebből elég egészen kis darab,
Hogy felforgassa az emberi létet,
És alattomosan csináljon nyarat.Bódító tavasz után váratlanul,
Hirtelen zöldült a fojtó mezőség,
Aztán az ősz csípős igazságát
Egyből követte a jeges sötétség.Fázni kezdtem. Mint már régen.
Csalódottságom harag nyomta el,
Majd kiüresedett a tér és az idő,
Most már a végtelen űr sem felel.Azokat a burjánzó tüzeket
Lobbantottad lángra bennem
Melyeknek legapróbb szikrájától
Egészen mostanáig rettegtem.Sebes tenyerem bőrén a hólyagok
Égető bátorsággal hirdetik,
Életem igazi tragédiáját,
Szívem rég elfeledett színeit.Neked adott darabkám kiált!
Félek, a kapu vissza lett zárva.
Nem juthat már vissza hozzám,
Beástad őt parázsló sírjába.Elérzékenyülve nézem magam
Így a kihűlt hamvak felett állva.
Bámulom a részem, mely kimúlt,
Én mégsem borulok gyászba.Időbe vetem maradék reményem,
És csak lebeg előttem a vágykép,
Hogy egyszer beheged a kezem,
És szertefoszlik minden árnyék.Lelkem oly része halt el Benned,
Melyet nem sejtettem soha.
De mindennek a megszületése is
Már önmagában igazi csoda.Mert végleg felnyitottad szemem,
A remény valójában hazugság,
Amibe az ember csak kapaszkodik,
Hogy ne fájjon a rideg valóság.A kezdet mindig vég is egyben,
A réginek vége az újnak a kezdete.
És hiszem, csak az lehet tökéletes,
Aminek már bekövetkezett a vége.Megerősödve támadok hamumból,
Nem kábít már hazugságaim sora.
Egy őszinte, önfeláldozó lélek…
Ennek vagy Te a gyilkosa.
-
VÁLTOZÁS
Februárban egy pesti szombat estén
Ülök a Duna-parton az Óbudai szélén.Este tíz elmúlt, már egy ideje jöttem,
Mert tudtam, hogy most itt kell lennem.Honnan és miért sétáltam most ki ide?
Azért, mert ez a kezdete, és ez a vége.A vég kezdete is lehet, igazán nem bánom.
A jeges vízben állva érzem: már nem fázom.
-
GÖRCS
Azok a döntések is fájnak,
Melyek nem a mi fejünkben kell hogy
Megszülessenek.
Nem rajtunk múlik, hogy mi lesz,
Mégis teljes súlyukban érezzük őket,
Megőrjítenek!
Nem lehet, nem is akarnám megmondani,
Mi legyen, ezért érzem magam
Tehetetlennek.
Kikészít a várakozás, se étvágyam,
Se kedvem, se álmom. Mik a
Lehetőségek?Gyomorgörcs, hányinger, ó, igen ez
Az ismerős szorongás. Évek után
Újra átélem.
Nem nyugszik a tenni akarás, bennem
Kristályosodik most ki
Minden lételem.
Nem tétlenkedem, kevesebb a kínlódás,
Ha minden pillanatban
Elfoglalom testem.
Én őszintén nem tudom, nem emlékszem
Utoljára ilyen intenzitásút
Mikor éreztem.Fülem ki van élezve; minden rezzenésre
Bódult fejem hirtelen
Felkapom.
Pedig tudom, hogy most a türelem az egyetlen,
Ami segíthet a
Dolgokon.
Tűkön ülve várom, hogy megessen,
Aminek meg kell, éget a szúró
Fájdalom.
Mégis rettegek minden percben, mi lesz,
Mikor majd bekövetkezik az
Alkalom.Félek, szorongok, mert holott nem rajtam múlik,
Végső soron én is
Bűntárs vagyok.
Belülről emészt fel saját elmém,
Gondolataim vödre kiborul, lassan
Megbolondulok.
Tücsköm a fejemben ostoroz, s érzem
Hogy jó ideig nem hagyja abba
A konok.
Talán épp ez a méltó bűnhődés,
És mindennek végén egyszer csak
Felszabadulok.Mentális jóllétem pár napja elillant,
Küzdök a megküzdésemmel,
Én magam ellen.
A lélek kínját most a test vállalja át,
Gyomrom határozottan jelzi összes
Félelmem.
Nem könnyű, de tudom, bele nem halok,
Fájni akárhogy is fog,
Túlélem.
S akármi is legyen a döntés, a lényeg,
Hogy a remegés megszűnik, legalábbis
Remélem.
Lelki felszólalás 