1996-ban láttam meg életem első napvilágát késő ősszel, egy hétfői nap reggelén. Véletlenül sikerültem.
Vidéken nevelkedtem, gyerekkorom nem mondanám felhőtlennek, volt bőven, ami elbizonytalanított, vagy éppen hamis mintákat rótt kis lelkembe, de nem panaszkodom, mert minden pillanatért hálás vagyok, másképp nem lehetnék mindaz, ami.
Noszogatás nélküli kitűnő tanulmányi eredményeim szerzése közben megfogalmazódott bennem, hogy szeretném jobbá tenni ezt a rideg világot, és az orvostudomány felé vettem az irányt. Budapestre költöztem, és haladtam a továbbra sem rögmentes utamon tovább, míg úgy gondoltam, nehezítek még egy kicsit ezen az élet nevű játékon, és jelentkeztem katonának.
Sikeres diploma és katonai kiképzések után jelenleg katonaorvos vagyok a szürke mindennapokban, és a szürke nem mindennapokban is. Félreértés ne essék, a szürke semmiképpen sem pejoratív jelző részemről, sőt!
Egész életem során elkísért a költészet, mióta meg tudok jegyezni összetett mondatokat, mindig szavaltam, mindig elvarázsolt a sok érzelem, amit olyan könnyedén belesűrítenek viszonylag rövid művekbe. Aztán amikor lelkem pohara már csordultig volt és nem nagyon tudtam mivel csillapítani a gyakran valóban kínzó, égető gondolatokat, tollat ragadtam, és elkezdtem alkotni. A költészet számomra egy megküzdési mechanizmus, ha úgy tetszik, én így adom ki a bánatom, csalódottságom, vagy épp így örökítem meg a meghatározó pillanatokat az életben.
Tehát ne tévesszen meg a titulus, számomra a lélek legalább olyan fontos, mint a test, vagy a szellem! Hivatásaim gyakorlása során is törekszem mindhármat figyelembe venni, és minél teljesebb, hasznos és boldog életet élni.