Manapság? Boldog.
Már-már hihetetlen.
Néha mégis komor.
Olykor menthetetlen.
Mély, durva, saját
Baj vajon, ha az ember
Néha épp jókedvében
Nem találja magát?
Tag: bizonytalanság
-
ÚJ ÉN
-
KÍVÁNSÁG
Nem akarok többé én lenni
Az erős, az okos, a bátor!
Elbujdosni vágyom szívem legjavából.
Segítséget akarok kérni!
Csak úgy kapni, bután nevetve
Virágos réten lepkék után szaladni!
Többé sosem fájni, sírni…
Szabadon, mosolyogva, gyáván
Kimondani: most nem akarok lenni!
-
KÜLDETÉS
A lomha ősz kezdetén buzgó
Búcsúztatásba kezdek.
Indul a sürgés-forgás.
Passzívan észlelem,
Már nem alszom.
Magamtól megválni
Segít a szertartás.
-
KISPADON
Haragszol rám, holott nem tettem érte,
És büntetsz, amiért magadat hibáztatod.
Értetlenül állok magammal szemben:
Így mégis miért mutassak áldozatot?Ha nem győz a szeretet, inkább a harag,
A rosszindulat veszi át az aranyérmet,
Akkor miért erőlködjek megmásítani
Mindazt ami benned ilyenkor előtörtet?Miért küzdjek céltalanul magam ellen
Mikor tisztán látszik, hogy semmi haszna?
Miért változtassak én magamon, ha
Benned ezek ellenére semmi se változna?Vagy jobb kérdés az időt firtatni, kérdem,
Meddig várjak az emlegetett csodára?
Meddig álljak csak naivan, meddig tűrjek,
És tegyem magam újra és újra kockára?Pedig azt mondom, érted, értünk megéri,
És már látom, hogy magamért is teszem.
Mégis, amikor ellenségként viselkedsz,
Azt napról napra nehezebben viselem.Hiszen egymás támaszai kellene lennünk,
És én vagyok tied, ezt nem tagadhatod!
A hetek múltán viszont egyre kevésbé
Érzem, hogy ez köztünk kölcsönös dolog.Pedig elhitetem magammal újra és újra,
Hogy érdemes hinni, bízni, szeretni,
Lelkesedésem azonban ismét kioltod,
Pusztán, hogy legyen miért haragudni.Ismét tűröm csak a háborút, melyet
Lassan már tényleg csak egyedül vívsz.
Saját démonjaid ellen, csak remélem,
Végre én leszek, kit segítségül hívsz.Nem ragadok kardot, nem harcolok,
Hisz nem én vagyok az ellenséged.
Kispadról figyelek, s míg kimúl a harag,
Türelmesen várom, hogy újra szeress.
-
SOHA NEM SÜT BE A NAP
Egymás mellett ébredünk, mégse
Mondható hogy együtt vagyunk.
Párkapcsolatunk börtönébe zárva
Mégis egymás rabjai maradunk.
-
FOJTÁS
Megfulladok! Nem kapok levegőt, mikor mélyen az erdőben szorulni érzem nyakamon az indák sötétzöld karjait.
Erőltető szándék gyilkolja kedvem…nem, nem elég, amit magamtól adok, most kell és azonnal. Bennem senki nem bízik.
Szabad lelkemet fojtja az akarat, körém tekeredik, és akkor már késő, ha nem is szorosan tart, a vágy lelkemből kiszökik.
Pedig szeretem az erdőt, kedvelem az indákat is, csak akkor tekerném magam köré őket, amikor nekem jól esik!
-
ÁLMODNI VÁGYOM
Mit kellene éreznem? Mit is várok
Magamtól, meg úgy egyáltalán?
Kérdések hada, mint egy jeges
Zivatar a pusztán, úgy tör rám.Túl sokat várok magamtól?
Szerelmesnek kéne lennem?
Túl gyors ez? Egyáltalán most
Megint miért van ez bennem?Miért ugranak fel a gondolatok
Amik felvetik, hogy több kéne?
Miért nem tudok örülni annak
Ami itt van lábaim előtt végre?Mi az, ami visszatart ebben
Az alapvetően kellemes helyzetben?
Miért Neked teszem fel a kérdést
Aki már nem vagy sehol sem?Nem is szólok igazán Hozzád,
Tudom, nem válaszolsz, persze!
Meg se hallod szavaim, nem
Tudnak eljutni hozzád elvégre…Ahhoz kellene szólnom, akinek
Nemrég csillogó szemeibe néztem,
Mégis tőled várok választ. Őszintén
Ettől most kicsit kétségbe estem.Újra kicsordulnak könnyeim.
Nem azért, mert másra vágyom,
Hanem mert ezt a kínzó, zavaros
Kettősséget igazán nem kívánom.Pedig mindenben megfelel nekem.
Szemeibe nézek, és békét látok.
Épphogy elkezdtünk ismerkedni,
Mégis tenyerein hordoz, már most!Megtesz mindent és ezt érzem
És végre újra igazán jól esik.
Mégis most azt kérdezem: Ez az?
Vagy kellene még valami más is?Utálom most magam ezért, de
Nem tudok teljesen örülni.
Egyre csak fejembe ötlik kínzón:
Vajon fog ez így működni?Vagy kellene még közös pont?
Éreznem kéne jelenleg többet?
Tudhatok-e újra egyáltalán
Magaménak igaz szerelmet?S ha igen, akkor ez volna az?
S ha nem, akkor mi hiányzik?
Próbálom kibogozni mindazt
Ami bennem összegabalyodik.Szenetimentális mivolta lévén
Kis lelkem nyugovóra térne,
Jelekből olvasni ráérek holnap is,
Hátha így eljutok a végére.Kimerülve nyúlok el a párnán,
Inkább alszom egyet, segíthet.
Talán álmaim valami titkos csoda
Folytán megoldják az egészet!
-
MÉG MINDIG NEM
Nem bírom megtenni. Nem megy,
Nem mintha komoly feladat lenne,
Mégsem tudom rávenni magam,
Az elmúlt idő és a történtek ellenére.Ártatlanul várom mind a mai napig,
Hogy egyszer csak munkából hazatérve
A bejárat előtt vársz majd rám és
Karjaidba borulok megkönnyebbülve.Bár nem kimondottan nehéz az érzés,
Nem durva, inkább csak alattomos.
Kiirtanám, de ahogy a mondás is tartja,
Úgy tűnik: “Lassú víz partot mos.”Még mindig nem sírtam ki csalódásom,
Még mindig hiányzol minden egyes nap.
Amikor beszélgetek valakivel az életről
A fejemben minduntalan csak Te vagy.Mostanában ismét eszembe jut pár kép,
Jelenet, de mind hiába, egyelőre.
Nem csordulnak ki pangó könnyeim,
Nem kerül pont a történet végére.Kérdőjel sincs, az igaz. Nem tudom
Mire is várok pontosan, mi kellene.
Nézőtéren ülök a meccsen, figyelem,
Pedig igazán küzdhetnék is benne.Elhagyhatnál már végre. Kezd kicsit
Kellemetlenné válni ez a stagnálás.
És sajnos ami stagnál, az romlik-
Tartja egy másik bölcs közmondás.Mondhatnám, hogy kínoz belülről,
De nem baj. Elfogadtam, és jó így.
Nem keresek senki mást, aki majd
Lehet, hogy egyszer meggyógyít.Lesz ami lesz, jön aminek jönnie kell,
Ezt azt hiszem, őszintén hiszem.
Forronghatnék is, miért is ne,
De lelki békém megadtad nekem.Várom a pillanatot, amikor majd
Minden megoldódik, helyére kerül.
Amikor azt gondolom majd, hogy
Kérhetnél újra, de már sikertelenül.Álmomban néha meglátogatsz,
Ami végső soron jól esik, pedig
Tudom ehhez neked semmi közöd,
Mindez innentől csak rajtam múlik.“Felejtenélek, de nem tudlak még!”
Nem sok értelme ezen szavaknak,
Hisz az idő engedné, de még mindig,
Nem! Ha beledöglök, sem akarlak.
-
BIZONYTALAN
Eltelt majdnem egy hét mióta
Bekövetkezett az, amitől féltem,
És igen, pár napig az élet
Valóban csak telt körülöttem.Elszomorodtam, vagy csak elmúlt
A tudat, hogy én vagyok az oka?
Most záródott rám, vagy most
Nyílt ki az önpusztító kaloda?Eleinte vágta lelkem a döntés.
Kicsordult egy kis vér belőle.
Aztán a vájat, mint hegyet a folyó:
Roncsolta, de megszépítette!Nem jönnek már úgy a rímek,
Valami más lett a fókuszban.
Kiüresedtem, vagy csak
Egyszerűen megnyugodtam?Indulatok hirtelen átváltottak.
Most sima tenger felszíne,
Nem hullámzik, haragja
Nem hímez ráncot tükrére.Nagy a váltás, és úgy érzem,
Most pont ilyesmi kellett.
Így eggyel komolyabban
Tudom venni ismét a létet.Valami bennem biztosan,
Visszavonhatatlanul meghalt,
És mindezek után mégis
Még mindig ez az, ami hajt.Te gyilkoltad volna meg? Talán.
A válasz igazából lényegtelen.
Az “igen” biztosan csak rontana,
A “nem” nem változtat a helyzeten.Eltűnt, kihalt, nincs már többé
Vagy lenne vajon mégis?
Ezeken gondolkodva most
Elbizonytalanodom én is.Mert hagytál valamit, ezt tudom,
Minden percben itt van bennem,
Csak egyelőre úgy érzem,
Megfogalmazni lehetetlen.
-
FEBRUÁR IDUSA
Megáll a szívem, ha belegondolok, hogy ez a nap a mienk is lehetne.
Most olyan ez a hajnali fény, mint egy tragikus naplemente.Halványodó kék fátyolon tündököl a lassan eltűnő félhold,
Épphogy áttűnik a leplen. Olyan, mint én: már-már félholt.Égető szeretetgombóc a torkomon akasztja a kellemetlen mondatot.
Hogyan fájhat valami ennyire, ami soha meg sem adatott?Kínoz és mar és tombol bennem a világrengető helyzet.
Tragikomédiánkban ez a leghosszabbnak tűnő fejezet.Olyan fontos lettél nekem, hogy azt sem tudom mi fekete s mi fehér,
Monoton, mindent elnyelő szürkeség van csak, mely véget nem ér.Sajnos tudom, hogy valahol Te is ugyanígy, ugyanezt érzed.
Minden senyvesztő percben hallom, ahogy megszakad a szíved.Csak nézek ki üresen zúgó fejemből, nem találom gondolataim.
Érzem, ahogy a hiány kegyetlen súlya alatt megroskadnak tagjaim.Eddig is tátongott a vészjós semmiség a mellkasomban, mélyen,
És mióta tudom, hogy létezel a magány teljesen elöntötte szívem.Árad a bú, és attól tartok, a régi csónakok már használhatatlanok,
Építenék újat, de akárhogyan próbálkozom, egyelőre nem tudok.Ladik nélkül elragad a sötét folyam és sodorja ernyedt testem.
Nem tudom, meddig bírok még fennmaradni a felszínen.Megadnám magam, úgyis tudom, ez lenne a történet vége.
Erőltetett mosollyal arcomon eltűnnék a mélyben örökre…Körülölelne lágyan az űr, az iszonyatos fénytelen mindenség,
És azt hazudnám, hogy nincs már más bennem, csak békesség.Ha nyújtanád is kezed utánam, ó nem ragadhatnám meg,
Csak egy pillanatra fognám meg, majd kérnem kéne: “Engedj!”De hogy is lehetne béke, mindezek után! Hisz Te is tudod!
Remegő ajkaim végül csak kinyögnék: Boldog Valentin napot!
Lelki felszólalás 