Nem akarok többé én lenni
Az erős, az okos, a bátor!
Elbujdosni vágyom szívem legjavából.
Segítséget akarok kérni!
Csak úgy kapni, bután nevetve
Virágos réten lepkék után szaladni!
Többé sosem fájni, sírni…
Szabadon, mosolyogva, gyáván
Kimondani: most nem akarok lenni!
Tag: fájdalom
-
KÍVÁNSÁG
-
HIÁNYZOL
Álmatlanul fekszem órák óta,
Aludni is fáj nélküled, egyedül.
A szívszakadás maró fájdalma
Bevált módszerekre sem enyhül.Üresek a napok és az éjszakák,
Életem értelme nélkül minden
Csak jelentéktelen pusztaság.
Nem különül el szív és értelem.Hisz belőled és belőlem immár
Visszavonhatatlanul mi lettünk.
Megszűnt az egyén, és most már
Örökké, csak együtt létezünk.
-
UTOLSÓ CSEPPEK
Na és most mit csináljak?
Írjak verset? Mégis miről?
Miről írhatnék, mikor épp
Konkrétan minden romba dől?Újra belekeveredtem, igen.
Próbálkozás, sikertelen.
Beletörődöm, főként azért,
Hogy minden rendben legyen.Feszít, nyom, szúr és kapar.
A teljes palettát érzem ismét.
Bűntudat és élni akarás
Harcolnak bennem valamiért.Múzsám a magány, már-már
Alapvetőnek mondható.
Ideje végre tanulni is valamit,
Olyat, mi meg nem tagadható.Óriási felismerés várat magára,
Közben belülről emészt fel.
Láthatatlanul, árván állva
Küzdök a megküzdhetetlennel.A diadal dicsőséges, de főleg
Nemes, persze hálátlan is.
Örök kudarcom felismerése
Törli ki mindazt, mi méltán hamis.A tanulság lesz a végső igaz.
Elnyomtam, tudom már régóta.
Küldetésem célját csak remélem,
Elérem majd őszre virradva.
-
IDEJE MÁR
Hullámokban rám törő szorongás veszi
Lélegzetem újra és újra. Nagy sóhaj
Elhagyja lomhán a számat, a fojtás
Mégis megmarad, ez az egy a baj.Az elképzelt jövőhöz való ragaszkodás
Felülírta a túlélő ösztönöket.
Hagytam magam pusztulni, önfeláldozás
Vette át a hőn áhított szerepet.Saját oltalmamra kerekedek, nahát!
Életemet csak nehezítő tényező
Többé nem vájja belém éles fogát,
Az én tarsolyomban is van kisőrlő.Indák fogságából szabadlábra térve
Lelkem megpihen a légnyomás alatt.
Hagylak élni és én is élhetek végre,
Mienk már csak a tegnap marad.
-
BUTUS JÓMAGAM
Ismét csak magamban keresem a hibát,
Holott pontosan tudja minden sejtem,
Minden magányos porcikám, hogy nem,
Most sem vétettem.Nem hagy aludni a veszteség. Fejemben
Összemosódnak az emlékek a vélt
És sosem volt történésekkel, de tudom,
Nincs mit megértenem.Hiányzik az igazság, magamra hárítom
Mégis azt, ami kínoz és kínzott eddig is,
Mindazt, amit magamon kívül álló okból,
De most elvesztettem.Kudarcként élem meg, hogy most igen is,
Magamat kell választanom. Paradox
Módon fáj, hogy végre saját érdekemben
Helyesen cselekszem.És a legjobban az fáj, hogy naiv módon
Várom, hogy keress, hogy mégis szeress,
És, hogy értem megváltozz most végleg,
Ebben reménykedem.
-
KISPADON
Haragszol rám, holott nem tettem érte,
És büntetsz, amiért magadat hibáztatod.
Értetlenül állok magammal szemben:
Így mégis miért mutassak áldozatot?Ha nem győz a szeretet, inkább a harag,
A rosszindulat veszi át az aranyérmet,
Akkor miért erőlködjek megmásítani
Mindazt ami benned ilyenkor előtörtet?Miért küzdjek céltalanul magam ellen
Mikor tisztán látszik, hogy semmi haszna?
Miért változtassak én magamon, ha
Benned ezek ellenére semmi se változna?Vagy jobb kérdés az időt firtatni, kérdem,
Meddig várjak az emlegetett csodára?
Meddig álljak csak naivan, meddig tűrjek,
És tegyem magam újra és újra kockára?Pedig azt mondom, érted, értünk megéri,
És már látom, hogy magamért is teszem.
Mégis, amikor ellenségként viselkedsz,
Azt napról napra nehezebben viselem.Hiszen egymás támaszai kellene lennünk,
És én vagyok tied, ezt nem tagadhatod!
A hetek múltán viszont egyre kevésbé
Érzem, hogy ez köztünk kölcsönös dolog.Pedig elhitetem magammal újra és újra,
Hogy érdemes hinni, bízni, szeretni,
Lelkesedésem azonban ismét kioltod,
Pusztán, hogy legyen miért haragudni.Ismét tűröm csak a háborút, melyet
Lassan már tényleg csak egyedül vívsz.
Saját démonjaid ellen, csak remélem,
Végre én leszek, kit segítségül hívsz.Nem ragadok kardot, nem harcolok,
Hisz nem én vagyok az ellenséged.
Kispadról figyelek, s míg kimúl a harag,
Türelmesen várom, hogy újra szeress.
-
EMBEREK TRAGÉDIÁJA
Melankólikus hangulatban telnek napjaim,
Kezdem végleg megunni jelenlegi életem.
Elveszett életörömöm kutatom az éterben,
Viszont egy ideje sehogy, sehol nem lelem.Őszintén, én szabotálom boldogságomat,
Magamnak sikerül mindig keresztbe tenni.
Folyóban árral szemben indulok, betonnal
A lábamon, nehogy ne kelljen megfulladni.Repülni vágyom, lelkem szárnyait mégis
Végül mindig gondosan megkötözöm.
Félek, az izomsorvadás véglegessé válik,
Aztán majd magamnak megköszönöm.Az emberi létnek legnagyobb elkövethető,
Mégis leggyakrabban elkövetett hibája,
Hogy másik lénytől várjuk saját csodánkat,
S ha nem érkezik, már-már gyilkos a hiánya.Lehajtott fejjel, szipogva szomorkodunk, és
Mástól várva boldogságunk elfelejtünk élni.
Csukott szemmel, könnyeink bódításában
Magunkra eszünkbe sem jut odafigyelni.Belebetegszünk magányunkba és inkább
Elhisszük, hogy nem is létezik napfény,
Utolsó légbuborékaink távozó látványa
A megsemmisülés felé vezető élmény.Vágyjuk a változást, passzívan kínlódva
Játszuk el, hogy nincs esélyünk jobbra.
Újra és újra csak úgy várjuk a csodát
Lehetőségeinket figyelmen kívül hagyva.Fuldokolva próbálkozom megviselt ujjaimmal,
Nehezen engednek az áporodott kötelek.
A meder alján állandónak tűnik a sötétség,
A földön járva nincsenek, csak szürke fellegek.A felhők fölé vágyakozunk, közben foggal-
Körömmel kapaszkodunk a sárba mégis.
Sebesre dörzsölt szárnyaimról tudomást
Sem véve szenvedek csak tovább én is.De ideje már végre kibogozni a csomókat,
Repülni, bőrömön érezni a vigasztaló fényt,
Felszínre bukkanva egy mélyet lélegezni,
Szemeim felnyitni, és meglátni a reményt!
-
A FRONTON
Két fős hadsereg tagjaként egymás ellen
És a világ dacára cselekszünk, várva
Mikor ejt végre halálos sebet a másikon
A haraggal megmérgezett hegyű dárda.A szörnyű harc csak folyik, miközben
Mind, amiért eredetileg küzdeni kezdtünk
Egyre halványabb emlék csak, talán
Nemes célunkra már nem is emlékszünk.Szemeinkben ég a pusztító akarat.
Az iszonyú háború üvöltő tüze lángol
Felperzselve minden olyasmit, ami
Békeidőben minket egymáshoz láncol.Meresztett tekinteted mögött már nem
Látom, ki is voltál valaha. Főleg nekem.
Saját magam védelmére kelve eltűnt
Belőlem is a szeretett női kegyelem.Fegyvert ragadtunk és addig szúrjuk
A másikat amíg ki nem csordul pár csepp.
Az élet szenvedés, a küzdelem fájdalom,
Minél véresebb, annál győzedelmesebb.Bemocskolva, szégyentelenül ártunk.
Legféltettebb kincsünk saját kezünkkel
Törjük piciny darabokra, holott tudjuk,
Elszámolni vele ugyanúgy nekünk kell.Állati vicsorod egy roncsolt cafatot
Köp rémült, ámde tettre kész arcomra.
”Végezd ki, szúrj mélyen a szívébe!”
Túlélési ösztönöm egyre csak ezt mondja.Ha nyer is valamelyikünk, csapatunk
Már örökre csalódott vesztes marad.
Hisz’ a csata elemében véve értelmetlen,
Ha mindezért fel kell áldozni önmagad.És ah, mit ér a szenvedés, ha a győzelem
Édes ízét többé nem oszthatom meg?
Miért a sok harc, a kiontott vér, ha
Egyedül élem túl és nem pedig Veled?Egymást végleg elpusztítva talán végre
Rájövünk, mit jelent igazából szeretni!
A küzdelem örökre kihúny, véle a szikra,
S egyetlen feladat lesz: Téged elfeledni.
Lelki felszólalás 