Tag: fájdalom

• 4, 3, 2, 1

  Négy hónap boldogság előtt
  Három év passzív nyugalom.
  Két hete tartó szenvedésem
  Egy életen át érezni fogom. 

  Négy hónap bizonytalanság…
  Három évig nem is sejtettem.
  Két hete mégis biztosan tudom,
  Hogy egy életre Beléd szerettem.

  Négy hónap elég volt, és  
  Három év csendje megszakadt.
  Két hete érzem az idő súlyát, 
  Egy élet kínja feszíti csontomat.

  Négy hónap, olyan szép volt, 
  Három év semmi hozzá képest.
  A két hete tartó hiányt pótolni
  Egy élet alatt sem leszek képes.

  Négy hónapra visszagondolok, 
  Ha a három évet sírnám vissza,
  Ez a két hét emlékeztet majd
  Az egyetlen lényeges dologra.

  Négy hónap ugyanis lehetett
  Három év szöges ellentéte,
  Mégis a két hét fájdalom lesz,
  Ami egy életen át hajt előre.

  Négy hónap már csak emlék, 
  Három év a múlt lett végleg.
  Két hete próbálom, de érzem,
  Egy élet is kevés, hogy feledjelek.

  Négy hónap eseményei után a
  Három év már-már nevetséges.
  De ehhez a két héthez fogható 
  Egy életnyi bánat is kevés lesz.

  A négy hónap erőt ad, de most 
  A három évnyi csendre vágyom.
  Ezt a két hetet pedig bármit teszek,
  Egy életre magamba zárom.

  Négy hónapot szívembe rejtem, 
  Három évem mélyre temetem,
  S a kínzó két hetet tanulságnak
  Egy életre magamévá teszem.

  Négy hónapig voltam Veled.
  Három évig azelőtt egyedül. 
  Kettő hete vagyok nélküled, 
  S egy életen át, reménytelenül.

  March 8, 2023

  élet, bánat, fájdalom, hiány, reménytelen, szerelem, vége

  ---

• LELKI SOROZATGYILKOS

  -az embernek, aki egyszer így hívta magát-

  Ámítottam magam. Mind máig,
  Míg végre mertem szólni.
  Szólni, hazugság nélkül, Hozzád, 
  Többé nem mellébeszélni.

  Nem szépíteni tovább a szót,
  Végre újra van merszem,
  És furmányos ez a büdös élet,
  De mindezt Neked köszönhetem.

  Már rég megtanultam, tudom,
  Az élet mindvégig szenvedés.
  Mámorítóan fáj az egész, 
  Mint a hasba szúrt, forgó kés.

  És mégis élünk. Rendületlenül.
  Megtanulunk mindazon túllépni,
  Ami marja csontunkról a húst,
  Mi esténként nem hagy nyugodni.

  Lelkem igazán, mélyen, tisztán 
  Érző darabját, a szegényt
  Évekig elzártam magam elől,
  Hogy ne adjon hamis reményt.

  És most? Adott. Akaratlanul.
  Azonban nem hibáztatom.
  Féltem tőle, rettegtem,
  És élveztem mégis oly nagyon.

  Rákényszerítettél, hogy zsebem 
  Leges-legmélyebb bugyrából 
  Előhúzzam a vaskos kulcsot,
  És kaput nyissak magamtól.

  Ki is jutott a csodás iszonyat,
  A mámorosan kínzó mágia.
  Az órmótlan vasakon kívülre 
  Beléd került egy apró darabja.

  A fecskék erőlködhetnek, de
  Ebből elég egészen kis darab,
  Hogy felforgassa az emberi létet,
  És alattomosan csináljon nyarat.

  Bódító tavasz után váratlanul,
  Hirtelen zöldült a fojtó mezőség,
  Aztán az ősz csípős igazságát
  Egyből követte a jeges sötétség.

  Fázni kezdtem. Mint már régen.
  Csalódottságom harag nyomta el,
  Majd kiüresedett a tér és az idő,
  Most már a végtelen űr sem felel.

  Azokat a burjánzó tüzeket 
  Lobbantottad lángra bennem
  Melyeknek legapróbb szikrájától
  Egészen mostanáig rettegtem.

  Sebes tenyerem bőrén a hólyagok
  Égető bátorsággal hirdetik,
  Életem igazi tragédiáját,
  Szívem rég elfeledett színeit. 

  Neked adott darabkám kiált!
  Félek, a kapu vissza lett zárva.
  Nem juthat már vissza hozzám,
  Beástad őt parázsló sírjába. 

  Elérzékenyülve nézem magam
  Így a kihűlt hamvak felett állva.
  Bámulom a részem, mely kimúlt,
  Én mégsem borulok gyászba.

  Időbe vetem maradék reményem,
  És csak lebeg előttem a vágykép,
  Hogy egyszer beheged a kezem,
  És szertefoszlik minden árnyék.

  Lelkem oly része halt el Benned,
  Melyet nem sejtettem soha.
  De mindennek a megszületése is
  Már önmagában igazi csoda.

  Mert végleg felnyitottad szemem,
  A remény valójában hazugság,
  Amibe az ember csak kapaszkodik,
  Hogy ne fájjon a rideg valóság.

  A kezdet mindig vég is egyben,
  A réginek vége az újnak a kezdete.
  És hiszem, csak az lehet tökéletes,
  Aminek már bekövetkezett a vége.

  Megerősödve támadok hamumból,
  Nem kábít már hazugságaim sora.
  Egy őszinte, önfeláldozó lélek…
  Ennek vagy Te a gyilkosa.

  February 25, 2023

  bánat, fájdalom, hiány, mély, reménytelen, szerelem, vége

  ---

• GÖRCS

  Azok a döntések is fájnak,
  Melyek nem a mi fejünkben kell hogy 
  Megszülessenek. 
  Nem rajtunk múlik, hogy mi lesz,
  Mégis teljes súlyukban érezzük őket, 
  Megőrjítenek!
  Nem lehet, nem is akarnám megmondani, 
  Mi legyen, ezért érzem magam 
  Tehetetlennek. 
  Kikészít a várakozás, se étvágyam, 
  Se kedvem, se álmom. Mik a 
  Lehetőségek? 

  Gyomorgörcs, hányinger, ó, igen ez 
  Az ismerős szorongás. Évek után 
  Újra átélem.
  Nem nyugszik a tenni akarás, bennem 
  Kristályosodik most ki 
  Minden lételem.
  Nem tétlenkedem, kevesebb a kínlódás, 
  Ha minden pillanatban 
  Elfoglalom testem. 
  Én őszintén nem tudom, nem emlékszem 
  Utoljára ilyen intenzitásút 
  Mikor éreztem. 

  Fülem ki van élezve; minden rezzenésre
  Bódult fejem hirtelen
  Felkapom.
  Pedig tudom, hogy most a türelem az egyetlen, 
  Ami segíthet a
  Dolgokon.
  Tűkön ülve várom, hogy megessen, 
  Aminek meg kell, éget a szúró 
  Fájdalom.
  Mégis rettegek minden percben, mi lesz,
  Mikor majd bekövetkezik az
  Alkalom. 

  Félek, szorongok, mert holott nem rajtam múlik, 
  Végső soron én is 
  Bűntárs vagyok. 
  Belülről emészt fel saját elmém, 
  Gondolataim vödre kiborul, lassan 
  Megbolondulok.
  Tücsköm a fejemben ostoroz, s érzem 
  Hogy jó ideig nem hagyja abba 
  A konok.
  Talán épp ez a méltó bűnhődés, 
  És mindennek végén egyszer csak 
  Felszabadulok.

  Mentális jóllétem pár napja elillant, 
  Küzdök a megküzdésemmel, 
  Én magam ellen.
  A lélek kínját most a test vállalja át, 
  Gyomrom határozottan jelzi összes
  Félelmem.
  Nem könnyű, de tudom, bele nem halok, 
  Fájni akárhogy is fog, 
  Túlélem. 
  S akármi is legyen a döntés, a lényeg, 
  Hogy a remegés megszűnik, legalábbis 
  Remélem.

  February 17, 2023

  fájdalom, félelem, kérdés, szorongás, várakozás

  ---

• FEBRUÁR IDUSA

  Megáll a szívem, ha belegondolok, hogy ez a nap a mienk is lehetne.
  Most olyan ez a hajnali fény, mint egy tragikus naplemente.

  Halványodó kék fátyolon tündököl a lassan eltűnő félhold,
  Épphogy áttűnik a leplen. Olyan, mint én: már-már félholt.

  Égető szeretetgombóc a torkomon akasztja a kellemetlen mondatot.
  Hogyan fájhat valami ennyire, ami soha meg sem adatott?

  Kínoz és mar és tombol bennem a világrengető helyzet.
  Tragikomédiánkban ez a leghosszabbnak tűnő fejezet.

  Olyan fontos lettél nekem, hogy azt sem tudom mi fekete s mi fehér,
  Monoton, mindent elnyelő szürkeség van csak, mely véget nem ér.

  Sajnos tudom, hogy valahol Te is ugyanígy, ugyanezt érzed.
  Minden senyvesztő percben hallom, ahogy megszakad a szíved. 

  Csak nézek ki üresen zúgó fejemből, nem találom gondolataim.
  Érzem, ahogy a hiány kegyetlen súlya alatt megroskadnak tagjaim.

  Eddig is tátongott a vészjós semmiség a mellkasomban, mélyen,
  És mióta tudom, hogy létezel a magány teljesen elöntötte szívem.

  Árad a bú, és attól tartok, a régi csónakok már használhatatlanok,
  Építenék újat, de akárhogyan próbálkozom, egyelőre nem tudok. 

  Ladik nélkül elragad a sötét folyam és sodorja ernyedt testem.
  Nem tudom, meddig bírok még fennmaradni a felszínen.

  Megadnám magam, úgyis tudom, ez lenne a történet vége.
  Erőltetett mosollyal arcomon eltűnnék a mélyben örökre…

  Körülölelne lágyan az űr, az iszonyatos fénytelen mindenség,
  És azt hazudnám, hogy nincs már más bennem, csak békesség.

  Ha nyújtanád is kezed utánam, ó nem ragadhatnám meg, 
  Csak egy pillanatra fognám meg, majd kérnem kéne: “Engedj!”

  De hogy is lehetne béke, mindezek után! Hisz Te is tudod!
  Remegő ajkaim végül csak kinyögnék: Boldog Valentin napot!

  February 14, 2023

  bizonytalanság, fájdalom, hiány, reménytelen, szerelem, szorongás

  ---