Mikor belépek a hálószobámba,
Minden este megtorpanok.
Halványulni egyre lomhábban
Akaró emlékedtől nem szabadulok.
Látom magam előtt, ahogy telítve
Gyanúval babrálsz a függönnyel.
Eltelt már annyi idő, hogy szemem
Jogtalanul teljen meg könnyekkel.
Meghitt, de furcsa érzés, mi ilyenkor
Váratlanul, hirtelen tör rám:
Pillanatnyi mosoly, majd bűntudat,
Pedig tudom, hogy nem az én hibám.
Őszintén szólva nem bánom egyetlen
Percét sem annak, mi köztünk volt,
Még akkor sem, ha már nem vagyok
Más Neked, csak kopott fekete folt.
Hazugság volna azt mondanom,
Hogy örülnék, ha így is lenne.
Fájna, de a helyzeten valahogy
Mégis rengeteget könnyítene.
Bevallom, titkon remélem, mindig
Mikor telefonom hangját hallom,
Hogy Te próbálod magad áttörni
A vékony, szigorúan tiltott falakon.
Én a kalapácsot sarokba állítottam,
Nem szorítom már ökölbe a kezem.
Így csak magamban mondom, halkan:
“Remélem Veled minden rendben!”
Lelki felszólalás 