Táncol nekem a vihar, játszik a mérgesedő égen.
Bennem analóg módon tombolnak az érzelmek.
Fel-felvillanó, még hangtalan energiacsóvák a lét
És az ember jelentéktelenségére emlékeztetnek.
A Semmi fojt meg, miközben bizsergő porcikáim
Összes rezgésének hiányzik a Minden nagyon.
A már túlságosan régóta teli pohárból szemeimen
Keresztül ismét kicsordul egy kis bánat. Hagyom.
Tag: könnyek
-
NYÁRZÁRÁS
-
RIDEG VALÓSÁG
Emlékezem valami olyasmire, ami mindig is hiányzott.
Fejemben jársz immár angyalként, nem hagyva nyomot.
Könnyeimmel küszködöm, körülöttem hasonló arcok.
Fekete ingekben csodáljuk utoljára őszinte mosolyod.
Mégis oly üres ez, hang nem társul mellé: néma átok.
Tudom most mit kéne éreznem, ámde bajban vagyok.
Csak soronként facsaródnak ki az elfojtott gondolatok.
A megnyugvás késve jön, feldúltság jár át minket most.
Titkon mindenki mást hibáztat, miért is vagy Te ott,
Holott csupán az élet ilyen, egyszerűen csak elfogyott.
Akármennyire nem akarom, keresem a tanulságot.
Rájövök végül fájón: Igazából semmi sem változott.
-
SZÍNJÁTÉK
Időről időre fojtó üresség szorítja ráncosra
Arcomat, mintha csak egy zsinórt húzna.Bábként rángatja fáradt izmaim, mintha
Neki bármikor, bármit szabad volna.A szomorúságot jelző patak mégsem indul
Marad csak a bánat, magában, makacsul.Merengek, tükör nélkül is önmagam látom,
És ilyenkor, akit nézek, igazán sajnálom.Szegény pára, nem érti mi baj van vele,
És ebbe a kínzó kérdésbe betegszik bele.A tűző nap elé bekúsznak újra s újra ezek
A pont semmilyen színű sötét fellegek.Az esőtlen homályban eltűnni vágyom,
A válaszokat egyelőre sehogy sem találom.Pedig ragyogni akarok, pompázni fényesen,
Mégsem tudok, mert színeimet nem lelem.Szürke foltként végül ismét magamba olvadok,
És mosolygok, főleg akkor, mikor nem akarok.
-
MÉG MINDIG NEM
Nem bírom megtenni. Nem megy,
Nem mintha komoly feladat lenne,
Mégsem tudom rávenni magam,
Az elmúlt idő és a történtek ellenére.Ártatlanul várom mind a mai napig,
Hogy egyszer csak munkából hazatérve
A bejárat előtt vársz majd rám és
Karjaidba borulok megkönnyebbülve.Bár nem kimondottan nehéz az érzés,
Nem durva, inkább csak alattomos.
Kiirtanám, de ahogy a mondás is tartja,
Úgy tűnik: “Lassú víz partot mos.”Még mindig nem sírtam ki csalódásom,
Még mindig hiányzol minden egyes nap.
Amikor beszélgetek valakivel az életről
A fejemben minduntalan csak Te vagy.Mostanában ismét eszembe jut pár kép,
Jelenet, de mind hiába, egyelőre.
Nem csordulnak ki pangó könnyeim,
Nem kerül pont a történet végére.Kérdőjel sincs, az igaz. Nem tudom
Mire is várok pontosan, mi kellene.
Nézőtéren ülök a meccsen, figyelem,
Pedig igazán küzdhetnék is benne.Elhagyhatnál már végre. Kezd kicsit
Kellemetlenné válni ez a stagnálás.
És sajnos ami stagnál, az romlik-
Tartja egy másik bölcs közmondás.Mondhatnám, hogy kínoz belülről,
De nem baj. Elfogadtam, és jó így.
Nem keresek senki mást, aki majd
Lehet, hogy egyszer meggyógyít.Lesz ami lesz, jön aminek jönnie kell,
Ezt azt hiszem, őszintén hiszem.
Forronghatnék is, miért is ne,
De lelki békém megadtad nekem.Várom a pillanatot, amikor majd
Minden megoldódik, helyére kerül.
Amikor azt gondolom majd, hogy
Kérhetnél újra, de már sikertelenül.Álmomban néha meglátogatsz,
Ami végső soron jól esik, pedig
Tudom ehhez neked semmi közöd,
Mindez innentől csak rajtam múlik.“Felejtenélek, de nem tudlak még!”
Nem sok értelme ezen szavaknak,
Hisz az idő engedné, de még mindig,
Nem! Ha beledöglök, sem akarlak.
-
VISZONTLÁTÁSRA
El kell engedjelek, különben kővé dermed végleg a szívem,
Vagy legalább is jelenleg máshogy nem megy, úgy érzem.
Ki kell sírni magamból egyszer s mindenkorra a bánatot,
Elfelejteni azt a bűnös, édes, álomszerű vasárnapot.
A pillantásokat, érintéseket mind-mind elmémből törölni,
Elengedni Téged, kire egyszerűen nem tudok nem gondolni.
Legyen elég, hogy egyszer bizony engem választottál,
Hogy minden kockázatot vállalva szívedbe fogadtál.
Őszintén elmondtad Neki mindazt, amit éreztél irántam,
Végül nagy önzetlenségemben a fát magam alatt vágtam.
Végtére is helyesen döntöttél, Őt választottad helyettem,
És őszintén, Rád ezért már akkor is nagyon büszke lettem.
Mégis a nagy bölcsességgel ellentétben az idő vasfoga
Egyre mélyebbeket harap azóta is sajgó, vérző húsomba.
Továbblépnék, hiszen itt van a lehetőség végre előttem,
Azonban képtelen vagyok érezni, valamit elvesztettem.
Te már sosem fogod visszaadni mindazt amit elvittél,
Tehát innentől csak rajtam múlik, hogy elmúljon a tél.
Tavasszá avanzsálom én a szemeimből zúgó zivatart,
És elhiszem, hogy egyszer majd sikerül elűzni a vihart.
Búcsúzom így hát, kedves Múzsám, mindent köszönök,
És, hogy így alakult történetünk, végső soron, örülök!
-
HALASZTÁS
Félek, ha egyszer átgondolom,
Átérzem, milyen nehéz ez, nem lesz többé mit kisírnom.Ezért egyelőre alig ejtek könnyet.
Hazudom magamnak, hogy így volt a helyes, és már könnyebb.Ó, pedig folyna áradó patakokban
Zubogva belőlem az érzelem, ha elmerülnék gondolataimban.Nagy levegőt én nem veszek még,
A felszínen kapálózok inkább, és eljátszom, hogy feldolgoztam rég.Nem akarom még a felejtést,
Naivan, sőt, gyanútlanul, húzom, halasztom a megértést.Neki se álltam még a könyveknek.
Nem visz rá a lélek, a csend nem enged utat a könnyeknek.Mert ha elhiszem, elfogadom,
Valósággá válik, eltűnik, soha vissza nem kaphatom.Amint kitörne a folyó szememből,
Indulna a láncreakció, és végül kisodorna szívemből.Egy napon majd felkelek, és néhány
Átsírt nap után nélküled maradok végleg egyedül, némán.Így inkább még tovább tengetem,
És a mámorodban maradva egy ideig az életem csak túlélem.Kezem görcsösen marad a nyélen,
A kiélezett kést szorongatom zsebem mélyén, indulásra készen.Túllépni Rajtad még nem tudok,
Mégis inkább a nagyobb baj, hogy őszintén, nem is akarok!
-
SIRATÓ
Napsütésre virradóan
Vigasztalna a város zaja,
Minden él, a tömeg pezseg,
Bennem tombol az apátia.Az élet nekem nem vigasz,
Sósan marja az arcom
A felgyülemlett mindenség,
A kín, a bú s a fájdalom.Keserédes ezüstcseppek
Csörgedező patakja
Vájja a savas gondolatokat
Elkeseredett agyamba.Vállam érzem, beleroskad
A hiány kegyetlen súlyába,
Friss ráncaim vágnak élt
Rezzenéstelen arcomra.Nem ellenkezem, némán
Nézek ki a szürke lyukon.
Zavaró kérdések támadó hadát
Magamban lassan elnyomom.Sosem volt enyém, mégis
Mintha kiszakította volna
Fáradt lelkem egy darabját
Az elválás pillanata.Rájöttem már, mi az oka:
Az igaz szavak, a vallomás.
Az a csodás pillanat
Amiről nem tudhat senki más.Homályosan dereng a kedv,
És indul újra a maró patak…
Érdekes, valahogy kellemes
Amikor a szív ily mód megszakad.Bízhatnék az elmúlásban,
Friss az élmény, persze,
De olyasvalamit tudtam meg,
Minek örök az érvénye.Mert az ezüst patak nem hazudik.
Csak folyik így, hang nélkül,
Míg az ember gondolkozik,
És ebben az elme kikészül.Mégis oly nemes ez az egész,
Felemelő csontomban érezni
A hiányt, ahogy még sosem volt,
És lassan ebben kivérezni.Mert a lényeget már tudom.
Megvan a rég kutatott tény:
Van, amiért érdemes élni,
Akkor is, ha nem lehet enyém!
Lelki felszólalás 