Haragszol rám, holott nem tettem érte,
És büntetsz, amiért magadat hibáztatod.
Értetlenül állok magammal szemben:
Így mégis miért mutassak áldozatot?
Ha nem győz a szeretet, inkább a harag,
A rosszindulat veszi át az aranyérmet,
Akkor miért erőlködjek megmásítani
Mindazt ami benned ilyenkor előtörtet?
Miért küzdjek céltalanul magam ellen
Mikor tisztán látszik, hogy semmi haszna?
Miért változtassak én magamon, ha
Benned ezek ellenére semmi se változna?
Vagy jobb kérdés az időt firtatni, kérdem,
Meddig várjak az emlegetett csodára?
Meddig álljak csak naivan, meddig tűrjek,
És tegyem magam újra és újra kockára?
Pedig azt mondom, érted, értünk megéri,
És már látom, hogy magamért is teszem.
Mégis, amikor ellenségként viselkedsz,
Azt napról napra nehezebben viselem.
Hiszen egymás támaszai kellene lennünk,
És én vagyok tied, ezt nem tagadhatod!
A hetek múltán viszont egyre kevésbé
Érzem, hogy ez köztünk kölcsönös dolog.
Pedig elhitetem magammal újra és újra,
Hogy érdemes hinni, bízni, szeretni,
Lelkesedésem azonban ismét kioltod,
Pusztán, hogy legyen miért haragudni.
Ismét tűröm csak a háborút, melyet
Lassan már tényleg csak egyedül vívsz.
Saját démonjaid ellen, csak remélem,
Végre én leszek, kit segítségül hívsz.
Nem ragadok kardot, nem harcolok,
Hisz nem én vagyok az ellenséged.
Kispadról figyelek, s míg kimúl a harag,
Türelmesen várom, hogy újra szeress.