Saját csapdámba estem.
Tudattalanul,
Csukott szemmel
Jártam a sötétben.
Saját küldetésem ellen
Kell küzdenem.
Elbuktam, s velem
Bukik minden.
Meghazudtolom akaratom,
És végül elhiszem,
Hogy ez a jó nekem.
Hogy én is akarom.
Ernyedten összeroskadtam
Döntéseim súlyától.
S elhagy mindenki.
Jogosan, hazudtam.
Virrad majd a reggel,
És világos lesz,
Csapdám meglátom,
Kijátszom egyszer.
Vérző sebem beheged,
És kitölti szívem
-tán érzéketlenül-
Rugalmatlan, új szövet.
Na és most mit csináljak?
Írjak verset? Mégis miről?
Miről írhatnék, mikor épp
Konkrétan minden romba dől?
Újra belekeveredtem, igen.
Próbálkozás, sikertelen.
Beletörődöm, főként azért,
Hogy minden rendben legyen.
Feszít, nyom, szúr és kapar.
A teljes palettát érzem ismét.
Bűntudat és élni akarás
Harcolnak bennem valamiért.
Múzsám a magány, már-már
Alapvetőnek mondható.
Ideje végre tanulni is valamit,
Olyat, mi meg nem tagadható.
Óriási felismerés várat magára,
Közben belülről emészt fel.
Láthatatlanul, árván állva
Küzdök a megküzdhetetlennel.
A diadal dicsőséges, de főleg
Nemes, persze hálátlan is.
Örök kudarcom felismerése
Törli ki mindazt, mi méltán hamis.
A tanulság lesz a végső igaz.
Elnyomtam, tudom már régóta.
Küldetésem célját csak remélem,
Elérem majd őszre virradva.
Elegem van. Elegem lett. Mondjuk,
Elegem is volt már egy ideje.
Szívfacsaró csalódások sora után
Az embernek nincs már több ereje.
Fojtó magány újra megkörnyékez, holott
Úgy hittem, ez egy lejátszott csata.
Hiába, nem éri meg főzni, ha végül
Csak egyszemélyes lesz a vacsora.
Újra hittem, vagy hiszek, de inkább
Helyesebb, hogy hinni fogok.
Na de hagyjuk is, jobban teszem,
Ha csak mosolygok, nem nyafogok.
Hiszen ez a szabály. Csak szépen,
Csak úgy, ahogy másoknak is tetszik.
Senkit sem érdekel hogy mindeközben
A lélekre súlyos sötétség telepszik.
Befogom a csordultig telt palackot,
Sétálok a folyóparton elfojtott szavakkal.
Abból talán nem lesz baj, sosem volt,
Ha csak csendben sodródom az árral.
Azt mondom hiányzol, de ez hazugság.
Sajnálom, de nem ez a helyzet.
Könnyebb lenne, ha mondhatnám, hogy
Te vagy az, aki végleg elveszett.
De nem! Nem akarlak Téged. Tényleg.
Talán én is még csak most jöttem rá.
Szerettelek, és ez, ha változott is,
Nem tűnt nyomtalanul sehová.
A pillanat azonban, amikor hallottam,
Hogy esélyt adtál magadnak újra
Azzá az emberré lenni, aki akarsz,
Gondolataim átterelte más útra.
Hisz nem azért sírok most, mert Te
Vagy mi nem lettünk igaziak.
Vagy mert csalódtam, és azt
Hiszem hazugok voltak a szavak.
Azért tátong üresség bennem,
Mert elhalványult a remény.
Félek, rettegek, hogy nem lesz
Akire azt mondhatom: enyém.
Megijeszt a gondolat, hogy soha
Nem érzek majd ilyet, vagy hasonlót,
És, hogy örökre eltűnt belőlem
Mindaz ami miattad bennem volt.
Egyszerűen csak kétségbe ejt,
Hogy az idő egyre csak telik,
És egyre kevesebb esélyem van,
Hogy újra megtörténik.
Nem hiányzol, nem vágyom Rád,
Mostanra biztosan tudom.
De félek, hogy nem marad nekem
Más, mint örök magányom.
Húsdaráló leszek! Minden véres cafat,
törött csont és szakadt ín ömlesztője.
Sok-sok hulladék, senkinek nem kell,
Én mégis kihozok valamit belőle.
Energiát, erőt es időt nem sajnálva
Dolgozom a közjó érdekében.
Köszönet nem érkezik, mit sem érne
Ha ezért tenném, hála reményében…
Dolgozom minduntalan, nincs megállás,
A sok maradék csak ömlik számba,
És igazából már az sem zavar, hogy
Senki sem vesz többé emberszámba.
Körülvesz az elmúlás. Elhagy minden
És mindenki végül. Magam maradok.
De ilyen apróságokon, mint a magány,
Már egészen régóta fenn sem akadok.
Valahogy jól esik, ezt érzem helyesnek,
Tudom, nem muszáj, mégis teszem.
Egészen addig, amíg majd egy nap
Elveszítem a maradék józan eszem.
Pedig kicsit zavar, vagy hogy mondjam,
Természetesen nekem is hiányzik minden.
De lehet, hogy pont emiatt lesz végül
Könnyebb a sok szemetet elengednem.
Kiontom magamból a befolyt tömeget,
De immár sokkal több üres elegynél.
Feldolgozva mindezt rájövök, mi a lényeg:
Nem a hiányod, hanem, hogy szerettél!
Lelki felszólalás 