Időről időre fojtó üresség szorítja ráncosra
Arcomat, mintha csak egy zsinórt húzna.
Bábként rángatja fáradt izmaim, mintha
Neki bármikor, bármit szabad volna.
A szomorúságot jelző patak mégsem indul
Marad csak a bánat, magában, makacsul.
Merengek, tükör nélkül is önmagam látom,
És ilyenkor, akit nézek, igazán sajnálom.
Szegény pára, nem érti mi baj van vele,
És ebbe a kínzó kérdésbe betegszik bele.
A tűző nap elé bekúsznak újra s újra ezek
A pont semmilyen színű sötét fellegek.
Az esőtlen homályban eltűnni vágyom,
A válaszokat egyelőre sehogy sem találom.
Pedig ragyogni akarok, pompázni fényesen,
Mégsem tudok, mert színeimet nem lelem.
Szürke foltként végül ismét magamba olvadok,
És mosolygok, főleg akkor, mikor nem akarok.
Lelki felszólalás 