Saját csapdámba estem.
Tudattalanul,
Csukott szemmel
Jártam a sötétben.
Saját küldetésem ellen
Kell küzdenem.
Elbuktam, s velem
Bukik minden.
Meghazudtolom akaratom,
És végül elhiszem,
Hogy ez a jó nekem.
Hogy én is akarom.
Ernyedten összeroskadtam
Döntéseim súlyától.
S elhagy mindenki.
Jogosan, hazudtam.
Virrad majd a reggel,
És világos lesz,
Csapdám meglátom,
Kijátszom egyszer.
Vérző sebem beheged,
És kitölti szívem
-tán érzéketlenül-
Rugalmatlan, új szövet.
Na és most mit csináljak?
Írjak verset? Mégis miről?
Miről írhatnék, mikor épp
Konkrétan minden romba dől?
Újra belekeveredtem, igen.
Próbálkozás, sikertelen.
Beletörődöm, főként azért,
Hogy minden rendben legyen.
Feszít, nyom, szúr és kapar.
A teljes palettát érzem ismét.
Bűntudat és élni akarás
Harcolnak bennem valamiért.
Múzsám a magány, már-már
Alapvetőnek mondható.
Ideje végre tanulni is valamit,
Olyat, mi meg nem tagadható.
Óriási felismerés várat magára,
Közben belülről emészt fel.
Láthatatlanul, árván állva
Küzdök a megküzdhetetlennel.
A diadal dicsőséges, de főleg
Nemes, persze hálátlan is.
Örök kudarcom felismerése
Törli ki mindazt, mi méltán hamis.
A tanulság lesz a végső igaz.
Elnyomtam, tudom már régóta.
Küldetésem célját csak remélem,
Elérem majd őszre virradva.
Melankólikus hangulatban telnek napjaim,
Kezdem végleg megunni jelenlegi életem.
Elveszett életörömöm kutatom az éterben,
Viszont egy ideje sehogy, sehol nem lelem.
Őszintén, én szabotálom boldogságomat,
Magamnak sikerül mindig keresztbe tenni.
Folyóban árral szemben indulok, betonnal
A lábamon, nehogy ne kelljen megfulladni.
Repülni vágyom, lelkem szárnyait mégis
Végül mindig gondosan megkötözöm.
Félek, az izomsorvadás véglegessé válik,
Aztán majd magamnak megköszönöm.
Az emberi létnek legnagyobb elkövethető,
Mégis leggyakrabban elkövetett hibája,
Hogy másik lénytől várjuk saját csodánkat,
S ha nem érkezik, már-már gyilkos a hiánya.
Lehajtott fejjel, szipogva szomorkodunk, és
Mástól várva boldogságunk elfelejtünk élni.
Csukott szemmel, könnyeink bódításában
Magunkra eszünkbe sem jut odafigyelni.
Belebetegszünk magányunkba és inkább
Elhisszük, hogy nem is létezik napfény,
Utolsó légbuborékaink távozó látványa
A megsemmisülés felé vezető élmény.
Vágyjuk a változást, passzívan kínlódva
Játszuk el, hogy nincs esélyünk jobbra.
Újra és újra csak úgy várjuk a csodát
Lehetőségeinket figyelmen kívül hagyva.
Fuldokolva próbálkozom megviselt ujjaimmal,
Nehezen engednek az áporodott kötelek.
A meder alján állandónak tűnik a sötétség,
A földön járva nincsenek, csak szürke fellegek.
A felhők fölé vágyakozunk, közben foggal-
Körömmel kapaszkodunk a sárba mégis.
Sebesre dörzsölt szárnyaimról tudomást
Sem véve szenvedek csak tovább én is.
De ideje már végre kibogozni a csomókat,
Repülni, bőrömön érezni a vigasztaló fényt,
Felszínre bukkanva egy mélyet lélegezni,
Szemeim felnyitni, és meglátni a reményt!
Egyre kavarog bennem a végtelen űr,
A mindeddig öröknek hitt sötétséget
Hirtelen cikázó meteorok váltják fel.
Akárcsak valamikor rég történhetett.
Az üres semmi helyére egyszerre
Maga a világmindenség férkőzött,
És újra, vagy talán most először indult
Útra az élet sorvadt idegsejtjeim között.
Ijesztő is lehetne ez a forgatag, mégis,
Bennem végre inkább megnyugvást hoz.
A monotonnak hitt szürkeség új színei
Nem foghatók az eddigi fojtó fakósághoz.
A váratlan robbanás lángja mondhatnám,
Elvakít, ezért érzem magamban a fényt,
De ennél világosabban, ennél tisztábban
Még nem láttam beteljesülni a reményt.
Nem bírom megtenni. Nem megy,
Nem mintha komoly feladat lenne,
Mégsem tudom rávenni magam,
Az elmúlt idő és a történtek ellenére.
Ártatlanul várom mind a mai napig,
Hogy egyszer csak munkából hazatérve
A bejárat előtt vársz majd rám és
Karjaidba borulok megkönnyebbülve.
Bár nem kimondottan nehéz az érzés,
Nem durva, inkább csak alattomos.
Kiirtanám, de ahogy a mondás is tartja,
Úgy tűnik: “Lassú víz partot mos.”
Még mindig nem sírtam ki csalódásom,
Még mindig hiányzol minden egyes nap.
Amikor beszélgetek valakivel az életről
A fejemben minduntalan csak Te vagy.
Mostanában ismét eszembe jut pár kép,
Jelenet, de mind hiába, egyelőre.
Nem csordulnak ki pangó könnyeim,
Nem kerül pont a történet végére.
Kérdőjel sincs, az igaz. Nem tudom
Mire is várok pontosan, mi kellene.
Nézőtéren ülök a meccsen, figyelem,
Pedig igazán küzdhetnék is benne.
Elhagyhatnál már végre. Kezd kicsit
Kellemetlenné válni ez a stagnálás.
És sajnos ami stagnál, az romlik-
Tartja egy másik bölcs közmondás.
Mondhatnám, hogy kínoz belülről,
De nem baj. Elfogadtam, és jó így.
Nem keresek senki mást, aki majd
Lehet, hogy egyszer meggyógyít.
Lesz ami lesz, jön aminek jönnie kell,
Ezt azt hiszem, őszintén hiszem.
Forronghatnék is, miért is ne,
De lelki békém megadtad nekem.
Várom a pillanatot, amikor majd
Minden megoldódik, helyére kerül.
Amikor azt gondolom majd, hogy
Kérhetnél újra, de már sikertelenül.
Álmomban néha meglátogatsz,
Ami végső soron jól esik, pedig
Tudom ehhez neked semmi közöd,
Mindez innentől csak rajtam múlik.
“Felejtenélek, de nem tudlak még!”
Nem sok értelme ezen szavaknak,
Hisz az idő engedné, de még mindig,
Nem! Ha beledöglök, sem akarlak.
Erkélyen folydogálva hűl a pára
A korlát szélére helyezett kerámia
Fölött.
Villanó kisülések sora bombázza
A homályosan fekete éjszaka
Csendjét.
Légmozgás árnyékában megbújva
Sikít a lélek pár zagyva
Rímet.
Kihűlt indulatokkal elmém tarkítja
A veszedelmesen pongyola
Estét.
Szürke háttér előtt feketén omlik számba
A tűlevelek ormótlan hada
Büszkén.
Szolid fényesség vakít a habokon át
Nemes főjükre rakva koronát
Ezzel.
Kételyem egyszercsak lezuhan lomha
Szemem előtt mihaszna
Lévén.
Unalom helyébe kedv furakszik át
Kikerülve az elme fogságát
Bohón.
Felszegett állal nézem a csodás létet
Mit emberfia csak is remélhet
Sajnos.
Néma szavakkal töröm meg mégis
Örökre elhagyott síri
Csendem.
Elgondolkozom, maradok helyben
És megváltozom és minden
Rendben.
Lelki felszólalás 