Megfulladok! Nem kapok levegőt, mikor mélyen az erdőben szorulni érzem nyakamon az indák sötétzöld karjait.
Erőltető szándék gyilkolja kedvem…nem, nem elég, amit magamtól adok, most kell és azonnal. Bennem senki nem bízik.
Szabad lelkemet fojtja az akarat, körém tekeredik, és akkor már késő, ha nem is szorosan tart, a vágy lelkemből kiszökik.
Pedig szeretem az erdőt, kedvelem az indákat is, csak akkor tekerném magam köré őket, amikor nekem jól esik!
Azok a döntések is fájnak,
Melyek nem a mi fejünkben kell hogy
Megszülessenek.
Nem rajtunk múlik, hogy mi lesz,
Mégis teljes súlyukban érezzük őket,
Megőrjítenek!
Nem lehet, nem is akarnám megmondani,
Mi legyen, ezért érzem magam
Tehetetlennek.
Kikészít a várakozás, se étvágyam,
Se kedvem, se álmom. Mik a
Lehetőségek?
Gyomorgörcs, hányinger, ó, igen ez
Az ismerős szorongás. Évek után
Újra átélem.
Nem nyugszik a tenni akarás, bennem
Kristályosodik most ki
Minden lételem.
Nem tétlenkedem, kevesebb a kínlódás,
Ha minden pillanatban
Elfoglalom testem.
Én őszintén nem tudom, nem emlékszem
Utoljára ilyen intenzitásút
Mikor éreztem.
Fülem ki van élezve; minden rezzenésre
Bódult fejem hirtelen
Felkapom.
Pedig tudom, hogy most a türelem az egyetlen,
Ami segíthet a
Dolgokon.
Tűkön ülve várom, hogy megessen,
Aminek meg kell, éget a szúró
Fájdalom.
Mégis rettegek minden percben, mi lesz,
Mikor majd bekövetkezik az
Alkalom.
Félek, szorongok, mert holott nem rajtam múlik,
Végső soron én is
Bűntárs vagyok.
Belülről emészt fel saját elmém,
Gondolataim vödre kiborul, lassan
Megbolondulok.
Tücsköm a fejemben ostoroz, s érzem
Hogy jó ideig nem hagyja abba
A konok.
Talán épp ez a méltó bűnhődés,
És mindennek végén egyszer csak
Felszabadulok.
Mentális jóllétem pár napja elillant,
Küzdök a megküzdésemmel,
Én magam ellen.
A lélek kínját most a test vállalja át,
Gyomrom határozottan jelzi összes
Félelmem.
Nem könnyű, de tudom, bele nem halok,
Fájni akárhogy is fog,
Túlélem.
S akármi is legyen a döntés, a lényeg,
Hogy a remegés megszűnik, legalábbis
Remélem.
Megáll a szívem, ha belegondolok, hogy ez a nap a mienk is lehetne.
Most olyan ez a hajnali fény, mint egy tragikus naplemente.
Halványodó kék fátyolon tündököl a lassan eltűnő félhold,
Épphogy áttűnik a leplen. Olyan, mint én: már-már félholt.
Égető szeretetgombóc a torkomon akasztja a kellemetlen mondatot.
Hogyan fájhat valami ennyire, ami soha meg sem adatott?
Kínoz és mar és tombol bennem a világrengető helyzet.
Tragikomédiánkban ez a leghosszabbnak tűnő fejezet.
Olyan fontos lettél nekem, hogy azt sem tudom mi fekete s mi fehér,
Monoton, mindent elnyelő szürkeség van csak, mely véget nem ér.
Sajnos tudom, hogy valahol Te is ugyanígy, ugyanezt érzed.
Minden senyvesztő percben hallom, ahogy megszakad a szíved.
Csak nézek ki üresen zúgó fejemből, nem találom gondolataim.
Érzem, ahogy a hiány kegyetlen súlya alatt megroskadnak tagjaim.
Eddig is tátongott a vészjós semmiség a mellkasomban, mélyen,
És mióta tudom, hogy létezel a magány teljesen elöntötte szívem.
Árad a bú, és attól tartok, a régi csónakok már használhatatlanok,
Építenék újat, de akárhogyan próbálkozom, egyelőre nem tudok.
Ladik nélkül elragad a sötét folyam és sodorja ernyedt testem.
Nem tudom, meddig bírok még fennmaradni a felszínen.
Megadnám magam, úgyis tudom, ez lenne a történet vége.
Erőltetett mosollyal arcomon eltűnnék a mélyben örökre…
Körülölelne lágyan az űr, az iszonyatos fénytelen mindenség,
És azt hazudnám, hogy nincs már más bennem, csak békesség.
Ha nyújtanád is kezed utánam, ó nem ragadhatnám meg,
Csak egy pillanatra fognám meg, majd kérnem kéne: “Engedj!”
De hogy is lehetne béke, mindezek után! Hisz Te is tudod!
Remegő ajkaim végül csak kinyögnék: Boldog Valentin napot!
Lelki felszólalás 