Azok a döntések is fájnak,
Melyek nem a mi fejünkben kell hogy
Megszülessenek.
Nem rajtunk múlik, hogy mi lesz,
Mégis teljes súlyukban érezzük őket,
Megőrjítenek!
Nem lehet, nem is akarnám megmondani,
Mi legyen, ezért érzem magam
Tehetetlennek.
Kikészít a várakozás, se étvágyam,
Se kedvem, se álmom. Mik a
Lehetőségek?
Gyomorgörcs, hányinger, ó, igen ez
Az ismerős szorongás. Évek után
Újra átélem.
Nem nyugszik a tenni akarás, bennem
Kristályosodik most ki
Minden lételem.
Nem tétlenkedem, kevesebb a kínlódás,
Ha minden pillanatban
Elfoglalom testem.
Én őszintén nem tudom, nem emlékszem
Utoljára ilyen intenzitásút
Mikor éreztem.
Fülem ki van élezve; minden rezzenésre
Bódult fejem hirtelen
Felkapom.
Pedig tudom, hogy most a türelem az egyetlen,
Ami segíthet a
Dolgokon.
Tűkön ülve várom, hogy megessen,
Aminek meg kell, éget a szúró
Fájdalom.
Mégis rettegek minden percben, mi lesz,
Mikor majd bekövetkezik az
Alkalom.
Félek, szorongok, mert holott nem rajtam múlik,
Végső soron én is
Bűntárs vagyok.
Belülről emészt fel saját elmém,
Gondolataim vödre kiborul, lassan
Megbolondulok.
Tücsköm a fejemben ostoroz, s érzem
Hogy jó ideig nem hagyja abba
A konok.
Talán épp ez a méltó bűnhődés,
És mindennek végén egyszer csak
Felszabadulok.
Mentális jóllétem pár napja elillant,
Küzdök a megküzdésemmel,
Én magam ellen.
A lélek kínját most a test vállalja át,
Gyomrom határozottan jelzi összes
Félelmem.
Nem könnyű, de tudom, bele nem halok,
Fájni akárhogy is fog,
Túlélem.
S akármi is legyen a döntés, a lényeg,
Hogy a remegés megszűnik, legalábbis
Remélem.
Lelki felszólalás 