Már-már megsemmisülés szélén állok 
Bennem morajló folyam által vájt 
Mélységbe bámulva. 
Bevallom, így elsőre ijesztőnek is tűnik, 
De bátorságom összegyűjtve vetem 
Magam a habokba. 

Voltál Te, és jöttél, és minden korábbit 
Felülmúlva feledtetted nyomok nélkül 
Összes bánatomat.
Voltam én, és a hirtelen jött öröm mellett 
Fel sem tudtam ismerni
Régi önmagamat. 

A korábban biztonságosnak tűnő monoton, 
Alattomosan zavaros kékség immár 
Megváltozott végleg. 
Tiszta vizű, sebes tömeggé alakult át, 
Éles szélű sziklák közt vándorol, 
Élénken tekereg. 

Lettünk mi, a két folyó egyesült a hegyen,
Együtt vájják útjukat, immár közösen 
A zord nagy világban.  
És ami azóta önti el szívem, amire létezik
Egy immár ismerősen csengő szócska, 
Az mind leírhatatlan.